Konzervnyitó

„Meggyőződésem, hogy hallgatóink többsége elutasítja az effajta megnyilvánulásokat.” – írja Király Mikós, az ELTE ÁJK dékánja a kari honlapon megjelent közleményben. Hogy a HÖK mit gondol minderről, azt sajnos nem tudjuk meg – a honlapjuk csökkentett módban üzemel. Mondhatnánk, hogy a lemondással tisztázódik a dolog, a vezetők nem akarnak menekülni a felelősségre vonás elől, „elutasítják az effajta megnyilvánulásokat”, nem akarják méltatlanul megőrizni pozíciójukat.

Mondhatnánk, de ezt gondolni naivitás lenne. A HÖK vezetősége lemondott, de a pár héten belül választások lesznek. A Szövetség a Hallgatókért nevű gittegylet pedig javarészt a már unásig ismerős, megnyerő arcú ifjú urakat és hölgyeket támogatja ismét, akik évek óta a HÖK átláthatatlan utódlási rendje szerint igyekeznek a küldöttgyűlésbe.

Nem véletlen, hogy sokan úgy gondolják, nem fog semmi sem változni. Az, hogy idáig jutottunk, javarészt a HÖK, illetve az azt működtető diákok hibája. Tévednek azok, akik a mostani elnökség lemondását kollektív büntetésnek tartják, mondván: semmi közük nincsen az előző elnökség bűneihez. A HÖK működése, a vezetők hatalomgyakorlása egy hosszú idő alatt kifejlődött és tökéletesedett logikán alapul, ami az évről évre újra kiválasztott és felépített káderek generációján át öröklődik. Szomorú, hogy ilyen erős és undorító botrányok hozták fel a HÖK működésével kapcsolatos alapvető problémákat, de ha már eljutottunk ide, nem lenne jó kihagyni az alkalmat arra, hogy elgondolkodjunk azon, mit is jelent a hallgattatás és a felelősség látszólagos vállalása.

Király Miklós meggyőződése lehet bármi, a valóságtól sajnos távol áll. Vele együtt szeretném én is hinni, hogy a karom hallgatóit mélységesen felháborítja a gólyatábori erőszak, de a csend és bénultság, a leplezés és a felelősük mentése, az áldozatok tettessé avatása ennek ellentmond. A HÖK arcai események promóképein és profilképeken át mosolyognak ránk, mintha mi sem történt volna. Nincsen mondanivalójuk arról, ami történt, nem szeretnék elemezni, mi is a tanulsága ennek az egésznek rájuk, a hallgatói érdekeket elvileg prioritásként kezelőkre nézve.

A bizalmunkat kérik ahhoz, hogy minden úgy menjen tovább, ahogy eddig is. Az ő klikkesedésük, rátelepedésük az egyetemi zsírosbödön körüli kispadokra tette lehetővé azt, hogy a gólyatáborok a csoportos lelki terror, az egyetemi közélet pedig az érdektelenség áldozatai legyenek.

Politikusképzőnek tekintik a HÖK-öt, és meg is tesznek mindent annak érdekében, hogy mire elhagyják az egyetemet, profik legyenek a játékban. A mostani HÖK maga a magyar rendszerváltás után közélet, annak minden mocskával és ellentmondásosságával. A vezetői réteg korrupt és önhitt, a választók pedig kiábrándultak és nem hiszik, hogy cselekedeteiknek bármi hatása is lenne a kar vezetésére. A szakadék a hatalom és annak forrása között soha nem volt ilyen óriási, mint ahogy a helyzet ellentmondásosságát és tűrhetetlenségét bizonyító botrány sem. Meddig maradhat ez így?

A HÖK-ben a tökéletes szabású öltönyök alatt halott erkölcsi érzékű fiatal urak leginkább magukat veszik rendkívül komolyan, a feladatukat, a társadalmat, a hallgatói érdekeket kevésbé. Sarkítás lenne persze ezt mindenkire általános jelleggel kiterjeszteni, mert tény, hogy vannak jóérzésű hökösök, akiket mindez nagyon zavar és felháborít. Vannak segítőkész, a hallgatói érdekekkel tényleg törődő tagok, akik a feladatukkal járó felelősséget is érzik is tisztelik. De a nagy képet nézve nehéz nem úgy gondolni, hogy valahol nagyon kisiklott ez az egész. A HÖK a zárt buborékok világából érkezett kikímélt fiúcskák és (jóval kisebb részt) lányocskák világa lett, akik az életről jó esetben sem sokat, a rajtuk kívül álló világ komplexitásáról pedig még kevesebbet tudnak. A szociális érzékenység nem létező fogalom, mert sokkal fontosabb a klikk hatalmának bebiztosítása és a politikusképző olajozott, a célnak megfelelő működtetése.

Király Miklós hite hamvában halt. Ha a kar hallgatóit tényleg érdekelné a dolog, akkor tömegesen igazolnának vissza a választást hirdető eseményekre, vonnák kérdőre a HÖK saját jelöltjeit és deklarálnák, hogy nekik nem jár hatalom. Ha a kart érdekelné az egész, akkor a HÖK vezetőségének nem a HÖOK vagy az EHÖK nyomására kellett volna lemondani, hogy mentse a maradék presztízst, hanem a hallgatói közösség tiltakozása váltotta volna ki a távozásukat.

A választásokon, félek, mégis ismét legitimációt kap a régi rend, és minden megy tovább úgy, ahogy eddig is. Maradnak azok a hökösök, akik patkányságnak tartják a borzalmak feltárását és fikciónak vélik az erőszakot. Marad a valóságtól, a jómódú-konzervatív buborékon kívüli világból semmit sem érzékelő hallgatók önérdek-kormányzata. Nem tudom, hány lányt kell még megerőszakolni ahhoz, hogy a hallgatói közösség felfogja az erőszak egyoldalú, undorító mivoltát, és hány hökösnek kell még manifesztálnia az átlagos kávéskanáléval vetekvő együttérzési készségét ahhoz, hogy eltakarítsák őket a kari közélet vezetéséből.

A legnagyobb baj a berögzült, önmagát újratermelő hatalomgyakorlási struktúra és a hallgatás, az elfogadás, a relativizálás és a közöny kultúrája, ami tort ül a jogászképzőben. Nyugtalan érzéssel tölt el a tudat, hogy a jövő törvényhozói és törvénykezői ezek az emberek lesznek. 

ez volt a tizenharmadik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com I

Nem arról fog szólni ez a bejegyzés, hogy jól kezeli-e az ELTE a gólyatábori események nyomán kialakult helyzetet, vagy hogy milyenek pontosan ezek a gólyatáborok, vagy hogy mennyire hatékonyak és fenntarthatóak az uram-bátyám viszonyokra épülő hallgatói önkormányzatok. Ez a bejegyzés a tiszteletről fog szólni, amit egymás iránt megint nem sikerül tanúsítani.

A társadalom, úgy látszik, még mindig nem tudta levetkőzni a régi patriarchális beidegződéseit, ha a nők sérelmére elkövetett erőszakról van szó. A legszomorúbb az egészben talán az, hogy maguk a nők is elfogadhatónak tartják az erőszaktevőt felmentő, vagy a tettét relativizáló tételeket. Persze nem új jelenség, hogy a sérülékenyebb csoporthoz tartozó áldozat nem kapja meg az őt emberi mivoltából és a csoporthoz tartozásából fakadóan megillető tiszteletet, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene újra és újra leírni és elmondani, hogy ez elfogadhatatlan.

„Biztos ő is benne volt.” – hallottam egy negyvenes férfitól. „Ehhez két ember kell.”- tette hozzá, a körülöttünk ülők meg vagy helyeseltek, vagy nem szóltak semmit. Mintha nem lett volna benne a hírekben, hogy nem csak szexuális, hanem más fizikai erőszak is történt, sőt, a gólyatábor szervezői tudtak arról, hogy az erőszaktevővel nem lenne szabad együtt dolgozni. A felelősséget rögtön az áldozatra hárították, vagy legalábbis megosztották a nő és a férfi között. Mintha a nő csak egy ellentmondásos lény lenne, akinek a tettei a férfi vágyainak függvényében értelmeződhetnének.

„Ha leitta magát előtte, akkor nem is igazi erőszak.”- mondta megint más, egy kortársam. Ezzel sem tudok egyetérteni. Az index feltárta, milyen speciális módszerrel itatták le a gólyákat, és ütöttek ki olyanokat is, akik oda akartak figyelni arra, mennyit isznak. De tegyük fel, hogy a lány tényleg saját hibájából itta seggrészegre magát. Ez semmit sem jelent. Akkor sem lenne feljogosítva a nemi erőszakra senki, ha az utca tele lenne önmagukat felkínáló részeg emberekkel, akik meztelenül fetrengenek a földön.

Erős a gyanúm továbbá, hogy ez a tétel csak addig állja meg a helyét sokak fejében, amíg nőkről van szó. Ha egy férfit erőszakolna meg egy másik férfi – az ismerősi körömben hallottam hasonlóról -, akkor az áldozat valós áldozat lenne, nem pedig a történteket saját maga előidéző nyavajgó. Akkor nem mondaná senki (és nem is mondta), hogy biztos ő is benne volt, ehhez két ember kell, és hogy nem is volt igazi erőszak.

A felelősség áthárítása vagy megosztása, a probléma érzékelésére és a szolidaritásra való képesség az erőszak, az elnyomás elfogadásának kultúráját termeli ki, ami egyértelműen megmutatkozott az ELTE ÁJK (a saját karom) gólyatáborában. Az induló, amit a gólyáknak tanítanak és velük énekeltetnek (a csoportpszichológia miatt talán nem indokolatlan, hogy ezt kényszernek nevezzük) azon túl, hogy sértő, szexista és homofób, ugyanazt az érzéketlenséget tükrözi, amiről fentebb már írtam. Ez megalapoz annak a mentalitásnak, ami elfogadhatónak, de legalábbis relativizálhatónak tartja a nemi erőszakot. Fenntartja a kóros társadalmi beidegződést, mely szerint a gyengébb, a kiszolgáltatottabb sérelmére elkövetett bűn nem (súlyos) bűn.

Sokan igazságtalannak és aránytalannak tartják az ELTE mostani retorzióit – ha konzekvensek lennének, most is mondhatnák, hogy „ehhez két fél kellett”, vagy hogy „ha így viselkedtek előtte, ez nem is igazi retorzió”.

A valós probléma nem az, hogy mi történt pontosan a gólyatáborokban, vagy hogy mit tesz most az ELTE vezetősége. Ezek is súlyos kérdések, de csak részei a nagy egésznek.

Az igazi probléma a társadalom nagy részét a mai napig jellemző patriarchális, érzéketlen gondolkodás, amiben az áldozatot az előítéleteik alapján részessé teszik. Az erőszak (a fizikai ugyanúgy, mint a mentális) ettől erőszak marad, súlya, gusztustalansága nem csökken, csak társadalmi legitimitást nyer, ezzel pedig ellehetetleníti a témáról való méltányos konszenzus kialakulását.

ez volt a tizenkettedik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com

A 2010 óta regnáló kormány egyik legnagyobb projectje a magyar közoktatás átalakítása. Ennek megfelelően rengeteg változás történt az elmúlt években, ezek azonban többnyire visszamaradott gondolkodásról és a XXI. századra élhetetlenné vált elképzelésekről árulkodnak. Vegyük sorra, mit hozott az Orbán-kormány a neki szavakban fontos nemzet fennmaradását leginkább biztosító terület számára!

Az oktatás minden társadalom sikerének záloga. Közhely, de igaz: minél effektívebb, rugalmasabb, kreatívabb az oktatási rendszer, annál sikeresebb lesz az azt működtető ország. Az oktatás fontossága, a „kiművelt emberfők” nevelésébe vetett hit végigkíséri az újabb kori magyar történelmet, és csak az elmúlt években látszik megszűnni a közmegegyezés a terület kiemeltségében.

Ennek számos kézzelfogható példáját adja az elmúlt pár év, amikor a „modernizáció”, a „siker” és a „hatékonyság” jelszavak égisze alatt a rendszer tudatosnak tűnő rombolása zajlott.

Célkitűzés

A Konzervnyitón már korábban írtam a NER irányítóinak egyre élesebben körvonalazódó ideológiájáról. Céljuk az egységes ország megteremtése, amely az akaratuknak ellenállni képtelen masszában realizálódna. A lehetséges ellenállás elkerülésének legbiztosabb módja az, ha azt megfoganni sem engedik. Ennek tökéletes módszere az oktatás államosítása, vagyis a központi akarat közvetlenségének biztosítása.

A kormány hosszú távú célja saját politikai-gazdasági duális hatalmának erősítése és hosszú távú fenntartása. A hatalom gyakorlásának módja így csak autoriter lehet, aminek viszont természetes ellensége az egyén és a társadalom sokszínűségére, a minket körülvevő világ összetettségére építő oktatás. A szellemi erő helyett a hatalom szükségszerűen a fizikait részesíti előnyben, hiszen a képzetlenség, a minőségi oktatás lehetőségének elvonása nagyobb valószínűséggel termel könnyen irányítható és használható tömeget.

A központi akarat könnyebb végrehajthatóságát biztosítja az is, hogy sok iskolát átjátszottak a (megbízható) egyházaknak. Ők hagyományos szövetségesei az önmagát keresztény-konzervatívnak tituláló kormánynak, így az általuk végzett szellemi nevelés nem lehet ellenére a hatalomnak. Különösen problémás a helyzet azokon a településeken, ahol csak egy általános iskola működik.

Erőforrás

Az emberi erőforrások kontrollja talán az egész rendszer legfontosabb eleme. A NER-nek egyszerre kell biztosítania, hogy a diákok és a tanárok is felügyelet alatt álljanak, és csak a központ által meghatározott irányba haladjanak.

 A kormány két dolgot szeretne elérni: egyrészt hatékonyan uralma alatt akarja tartani a pedagógusszakmát, hogy teljes befolyást tudjon gyakorolni az oktatás tartalma és módja felett, másrészt pedig biztosítani akarja, hogy a felnövekvő új generáció a neki tetsző etikai-szellemi-ideológiai háromszög határai között maradjon.

A pedagógusok számára létrehozták a Nemzeti Pedagógus Kart, melynek minden pedagógus automatikusan tagja lett. A Kar feladataként a miniszterelnök azt jelölte meg, hogy kordában tartsa a tanárokat, nehogy – hasonló stílust megütve – vissza tudjanak pofázni, ha valami nem tetszik nekik.

Fontos, és egyébként üdvözlendő a pedagógusok általános béremelése, hiszen ez régi elmaradás volt. Az életpálya azonban magával hozza a minősítési rendszer bevezetését, amely megalázó portfóliók írására kényszeríti a sokszor évtizedek óta a pályán lévőket. A cél maga támogatandó: érdemes lenne kiszűrni a tanításra alkalmatlanokat. A felülvizsgálati mód, a tanmenethez való kényszerítés és a retorzió lehetővé tétele azonban nem méltó egy demokratikus állam oktatási rendszeréhez.

Az igazgatók miniszteri kinevezése – bár a kormány szerint a presztízst hivatott biztosítani – is ezt támasztja alá: az intézmények irányításának alsóbbrendű lett a szakmai kompetencia, és felértékelődött a szellemi lojalitás.

Eszköz

Egyenország egyeniskolát, ennek megfelelően pedig egyentankönyvet igényel. A tankönyvkiadás államosítása és központosítása a megbízható kezekben – gondoljunk csak az Apáczai Kiadó vezetőjének botrányos nyilatkozatára – magvában fojtja el a sikeres oktatás zálogát, az egyéniséget. A választás szabadságának látszatát kelti, miközben csak a központilag jóváhagyott tananyag oktatását engedi.

A tananyag átadását biztosítják az új kerettantervek, melyek betartását az újonnan felállítandó tanfelügyelőségek ellenőrzik majd. A pedagógusok sokoldalú szabadsága megszűnik, és lapos térré válik, ahol ők csak emberi eszközök az új köznevelés rendszerében.

Az új tankönyvek kiválóan alkalmasak arra, hogy a diákokat a fent már említett etikai-szellemi-ideológiai háromszög határai között tartsák. Az új tankönyvek társadalmi elfogadottságát a családok segítésének szándékával növelik (ingyenes tankönyvek), így a könyvek minőségét kritizálókra könnyen rásüthetik a családellenességet, amely könnyű muníció a magyar politikai élet rettentően sötét vermeiben.

Vissza a múltba

A magát konzervatívnak és kereszténynek tituláló kormány az elmúlt években sokat tett azért, hogy Magyarországot visszafordítsa az európai jog- és társadalomfejlődés útján, lehetőleg úgy, hogy ezzel egyúttal saját hosszú távú regnálását is biztosítsa. Az oktatási rendszerben bevezetett változások megtestesítenek mindent, ami a sikertelenség záloga: a rugalmatlanságot, a merevséget, a korlátoltságot, a passzivitást, a szürkeséget, a bezártságot.

Orbán Viktor illiberális államának sarokköve kell, hogy legyen az önálló gondolkodásra és cselekvésre képtelen embereket termelő oktatás, de a jövő magyar államának szempontjából az elmúlt évek változtatási egyszerűen tragikusak.

Az ország – és vele együtt a társadalom – akkor lehet sikeres, ha a gyerekeket az óvodától kezdve önállóságra, ugyanakkor felelősségre, kreativitásra, az egyéni gondolatok fejlesztésére és a szerintük való cselekvésre, a tudatosságra, a szabadság értékelésére és toleranciára nevelik. A központi akarat lecsepegtetése az iskolapadba szükségszerűen bezártságot jelent, és élesen szembemegy a szubszidiaritás elvével.

A sokszor hasznavehetetlen, készségekhez nem kapcsolt információk magolására és a „ludovikás hangulatra” építő oktatási rendszer kudarcra ítéli a jövő Magyarországát. Tisztán mutatja: ami jó a NER-nek, az rossz az országnak.

ez volt a tizenegyedik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com I

Ferenc pápa, akit megválasztása óta megkülönböztetett figyelemmel tüntet ki a világ, kijelentette: véget kell vetni az iraki keresztény közösséget érő támadásoknak. Szavait sokan a fegyveres beavatkozásnak adott zöld jelzésnek értelmezik. Van joga a pápának fegyveres hadviselésre felhívni bárkit?

Röviden: igen, bár ez a körülményektől függ. Fontos látni, hogy a pápa nem csak a katolikus egyház feje, hanem a Vatikán államfője. A törpeállam sajátos történelméből kifolyólag a pápa világi hatalomként egy szuverén állam legfőbb méltósága, ilyen hatáskörében pedig teljes joggal nyilatkozik arról, hogy mi történik, illetve minek kellene történnie a világban.

A pápa azonban nem szokványos államfő, hiszen a világ legnagyobb egyházának vezetőjeként különleges szellemi felelősséggel is tartozik mindenért, amit tesz vagy mond. Hatalma és befolyása jóval túlnyúlik a Vatikán falain, „állampolgárai” nem csak a saját államához köthető emberek. Jó pásztorként kell viselkednie, hiszen nyájának sok tagja irányadónak tartja a véleményét.

Az Iszlám állam (IS) szélsőséges tagjai, akiket joggal nevezhetünk terroristáknak, elképesztő brutalitással számolnak le azokkal, akiket ellenségeiknek tartanak. Tevékenységük súlyosan sérti a demokratikus alapnormákat (véleménynyilvánítás szabadsága, szabad vallásgyakorlás, szabad identitásválasztás). A nekik nem tetsző embereket fizikai erőszak célpontjává teszik, így ők sokszor az életükkel fizetnek azért, mert az IS-nek nem tetszőek voltak. A lényeg pedig ez: az IS szemében gond a létezés milyensége. Joggal hívhatjuk tehát az IS mészárlásait egy új genocídium kezdetének.

Ilyen helyzetben történelmi felelősség terheli a világ vezetőit, így a pápát is. Vallási vezetőként segítséget kell nyújtani az elesetteknek és elleneznie kell az erőszakot. Lehet azonban tárgyalni valakivel, aki csak az erőszak nyelvén ért? Mint a szeretet mindenekfelettiségét hirdető egyházfő, a pápa nem adhatja áldását emberi életek kioltására. Pont ezért mondhatjuk jogosnak, hogy üdvözölné az iraki keresztény közösségek fegyveres védelmét.

A szuverén Vatikán államfőjeként, tehát világi vezetőként is kötelessége fellépni az országához erős szálakkal kötődő emberek védelmében. Nem gondolhatja úgy, hogy egy ember élete többet érne a másiknak, ám ezt nem is mondta. Az erőszak megállítására hívott fel, ehhez eszközként pedig nem zárta ki a fegyveres erőt.

1994-ben Ruandában a hutu szélsőségesek (és az általuk felbujtott állampolgárok) szerény becslések szerint is több mint félmillió tutsit és nem tutsiellenes hutut mészároltak le alig három hónap alatt. A világ mindeközben állt és szörnyülködve nézett. Hathatós nemzetközi fellépéssel talán elkerülhető lett volna a tragédia.

Ruanda után sokan fogadkoztak, hogy soha többé nem fogják hagyni, hogy ez megtörténjen. Ferenc, úgy tűnik, komolyan vette ezt a fogadalmat, és most felhívja a világ figyelmét arra, ami könnyen népirtás lehet.

ez volt a tizedik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com

Recep Tayyip Erdogan, Törökország miniszterelnöke heteken belül államfő lesz. Informális hatalma valószínűleg nem csökken, ezzel együtt pedig az államfőt megillető jogokat is növelné egy új alkotmány elfogadásával. A törökországi fejlemények nekünk, magyaroknak is fontos tanulsággal szolgálhatnak.

Erdogan Törökországát Orbán Viktor a számára mintaadó államok furcsa sorában említette pár hete. Nem nehéz felfedezni a párhuzamokat, amelyek jellemzik a két embert: mindketten erős vezetők saját táborukon belül, akik híveiket sokszor nem racionális érvekkel, hanem érzelmi ráhatással tartják maguk mellett. Erdogan és Orbán is a nemzeti egység fontosságára hivatkozik, illetve nem szokványos, a nyugati világban sokszor megütközést keltő módon kormányozzák az országot. A különbség talán csak annyi, hogy Erdogan alatt Törökország gazdaságilag is sikeres, míg ugyanez nem mondható el az Orbán alatti Magyarországról.

Erdogan nem lehetett ismét miniszterelnök, ezért indult és nyert az ország első közvetlen elnökválasztásán. Mivel – Orbán Viktorhoz hasonlóan – Erdogan sem a hatalom dekoncentrációjának híve, várhatóan a török elnöki hivatal megszűnik a jelenlegi magyarhoz hasonló reprezentációs tiszt lenni, és elmozdul az amerikai, de legalább a francia modell felé. A lehetséges 2017-es magyar váltás nem egyszer megszellőztetett lehetőségének tükrében kiemelt figyelemmel kell lennünk a törökországi modellváltásra.

A kormányforma változása önmagában se nem jó, se nem rossz. Egy állam demokratikus voltát nem az államforma vagy a kormányforma dönti el. Senki sem vitatja az írott alkotmány és alkotmánybíróság nélkül működő Egyesült Királyság demokratikusságát, nincs viszont ez így Magyarország esetén, ahol mindkettő megtalálható. Így a török elnöki tisztség erősödése, a végrehajtó hatalomban való nagyobb részvétele sem értékelhető önmagában a demokráciát visszavágó lépésnek. Az EU-tag Franciaország és Románia félprezidenciális rendszerek, ahol a közvetlenül választott államfő egyszerre végrehajtó hatalom és fék a parlamenttel szemben. Felfogható tehát az erős elnöki hatalom a demokrácia erősségének biztosítékaként is, főleg, ha az elnök más párthoz tartozik, mint a kormányfő.

Törökországban vélhetően azonban nem a demokratikus intézményrendszer, hanem Erdogan erősítése a fő cél. A kormányzó AKP évek óta győzködi a török társadalmat az erősebb elnöki hatalom előnyeiről. Szerintük az prezidenciálisabbá váló rendszer jobban illik a török társadalomhoz és hagyományokhoz, mint a parlamentális köztársaság.

Egy új alkotmány lehet az újrakezdés, az átgondolt társadalmi vízió jelképe, az Alaptörvény elfogadása és ötszöri módosítása óta azonban azt is tudjuk, hogy napi hatalmi érdekek kiszolgálójává is silányulhat. Így a tény, hogy az Alaptörvény túlnyomórészt reprezentatív feladatokat delegál az államfőre, nem jelenti azt, hogy Áder János mandátumának lejárta után ebben nem állhatna be változás.

Erdogan példájából kiindulva Magyarországon sem elképzelhetetlen, hogy Orbán Viktor valós végrehajtó hatalommal is rendelkező államfő lesz. A félprezidenciális rendszer bevezetése az Alaptörvény elfogadása előtt is felmerült – akkor az LMP kért a miniszterelnöktől garanciát arra, hogy ez ne következzen be –, hazánk mégis megmaradt az erős miniszterelnöki hatalomra építő ún. kancellárdemokráciánál. A miniszterelnöki tisztséget azonban egyre inkább főideológusi pozícióvá alakító Orbán, valamint a mellette sokak által „kisminiszterelnöknek” titulált Lázár János könnyen elnök-miniszterelnök felállásban folytathatják 2017-től. Ha ez így lenne, utólag érthető és logikus lenne a Miniszterelnökség túlsúlya, igazolná ugyanis a gyakorlópálya-elméletet, mely szerint Orbán így készíti fel Lázárt a kormányfőségre.

Alkotmányjogi szempontból a kormányforma majdhogynem irreleváns. Ami fontos, hogy létezzenek a hatalom megosztását garantáló, kikényszeríthető szabályok, független intézmények, jogorvoslati fórumok. Így kijelenthetjük, hogy a félprezidenciális rendszer megkövetel egy bizonyos fokú politikai érettséget, melynek fogalmi eleme a magyarnál magasabb szinten álló politikai kultúra. Ha Orbán – Erdogan mintájára – a mainál erősebb, így nagy valószínűséggel közvetlenül választott elnökké válna, az a hatalom magasabb szintű koncentrációját jelentené, ami tovább erodálná az így is gyengélkedő magyar demokráciát. Az elnökhöz delegált végrehajtó hatalom pedig gyengítené az elnök feletti kontrollt, amit az Országgyűlés – tekintettel a tisztség gyengeségére – nem gyakorol. Ha 2017-ben a törökországihoz hasonló fejlemények következnek be Magyarországon is, az indokolttá fogja tenni az elnök feletti ellenőrzés erősítését.

ez volt a kilencedik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com

A liberalizmus és a liberális jelző Magyarországon ma szitokszónak számítanak. Ezért is mondhatott különösebb kockázat nélkül olyan beszédet a miniszterelnök, amilyet. Az ellenzéki pártok felháborodása nem több mint vihar egy kiskanál vízben: érdemben nem befolyásolja azt, ahogyan a magyar társadalom gondolkodik a (vélt) liberalizmusról, a demokráciáról és a jogállamról.

Orbán Viktor szavai valóban súlyosak, és ha mindez több volt puszta blöffnél, akkor Magyarországra szomorú sors vár.

Rémisztő, hogy egy európai állam, egy EU-tagállam miniszterelnöke a hazai közvélemény jelentős részének támogatásával állíthatja példának Oroszországot és Szingapúrt. Még rémisztőbb, hogy Magyarországon ma nem látszik olyan erő, amely meg tudná állítani Orbánt és a Fidesz-KDNP-t abban, hogy az ország féldiktatúrásítását végrehajtsa (részben már meg is tette).

Mit jelentenek Orbán Viktor szavai? Miért mondhatta el mindezt? Miért gondolja úgy a Liberális Internacionálé egykori alelnöke, hogy Magyarországon (és a kontinensen) már nem életképes a liberális demokrácia, annak már nincsen létjogosultsága?

A rendszerváltás idején a magyarok a könnyű ígéretek álmaiban lebegtek. Úgy gondolták, hogy elég egy új pártot hatalomra segíteni, és Magyarország pár éven belül olyan lesz, mint Ausztria. A magyarok nem élték meg a rendszerváltást, nem tettek a szabadságukért, így nem tudták megérteni, mit jelent nem diktatúrában élni.

Miért is akartak volna bármit is tenni érte? Kádár János lekenyerezte a magyar népet, mikor a csendért cserébe viszonylagos jólétet adott neki. Kinek jutott eszébe komolyan kritizálni a pártot, amikor épült a hétvégi ház? Ki akart volna az alkalmi zsörtölődésen túlmenni, amikor végre begördült a Lada a ház udvarára? Míg Magyarországon időnként banán is került a polcokra, a keleti blokk más államaiban nem volt ismeretlen jelenség az élelmiszerhiány. A lehetőségeikhez képest a magyarok jól éltek a kommunizmusban, és ami még fontosabb: biztonságban. Lehet, hogy az állam tönkrement ennek biztosításában, de kit érdekelt ez, amikor volt munkahely, ahová be lehetett menni?

A rendszerváltás Magyarországon egy furcsa fejlemény volt, ami a külső körülmények és pár szabadságpárti értelmiségi eredménye volt. Az azóta eltelt 25 év megmutatta, hogy a magyaroknak nem szabadság kell, hanem biztonság, utóbbiért pedig szívesen feláldozzák az elsőt.

Ezért is térhetett vissza a hatalomba 1994-ben a gyakorlatilag még kommunista párt egy volt pufajkás vezetővel. A rendszerváltás akkor bukott el, amikor Horn Gyula miniszterelnök lett Magyarországon. A demokrácia, a jogállam és a szabadság eszméje nem tudott megállni ott, ahol a diktatúra összeomlása létbizonytalanságot hozott, ahol az emberek nem tudtak élni a rájuk szakadt szabadsággal, mert soha nem is dolgoztak meg érte.

A 2010 előtt regnáló kormányok nagy része gúnyt űzött a liberális demokráciából, mikor annak őrzőjeként tetszelegve kormányozták katasztrófába az országot. A hazugságra és korrupcióra épülő kormányzás nem méltó a liberális demokrácia eszméjéhez, de ennek belátása az utca emberétől sokak szerint nem várható el. Így a Fidesz-KDNP 2010-es választási győzelmére Orbán Viktor vérbeli politikusként megértette: Magyarországon úgy nyerhet igazán nagyot, ha mindent tagad, amit az elődök – szavak szintjén – fontosnak tartottak. Így vált a liberális demokrácia is a fideszes úthenger áldozatává.

Lássuk be: Magyarországon a liberális demokrácia soha nem tudott teljesen létezni. A rendszerváltás természete miatt képtelen volt annak garantálására, hogy a társadalom önmaga éleszti fel és erősíti meg. A politikai elit felelőssége lett volna, hogy a liberális demokrácia fontosságát, természetét és elveit megerősítse a magyar társadalomban, ők azonban ezt nem tették meg. Nem Orbán Viktor a fő hunyó, hanem az elmúlt 25 év azon vezetői, akik nem voltak képesek megérteni a magyar társadalom működését, értékrendszerét, valamint a liberális demokrácia követelményeit. Így ugyanúgy hibás Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és mindenki, akik politikai aktivitásukkal hozzájárultak a magyar közállapotok romlásához.

A társadalom nem értette meg a liberális demokrácia mibenlétét, így soha nem is tartotta fontosnak. Összekapcsolta azt a gyárbezárásokkal, a pofátlan és korrupt privatizációval, a létbizonytalansággal. Joggal érezhetik sokan úgy, hogy nekik nem kell a liberális demokrácia nyújtotta szabadság, ha az nyomort jelent.

Orbán Viktor vérbeli politikusként érti és érzi a magyarokat. Ezért mondhatja azt, hogy véget ért a liberális demokrácia, ezért mondhatja azt, hogy Magyarországon ma munkaalapú társadalmat építenek.

Mit jelent a munkaalapú társadalom? Azon országok listájából kiindulva, melyeket Orbán példaképként a magyarok elé állított, és kormányainak eddigi teljesítménye alapján, a munkaalapú társadalmat a következők jellemezhetik:

A vezérlő elvek, amelyek mentén a társadalom létrejön: egység, hierarchia, rend, hatékonyság. A nemzetnek egységesnek kell lennie, ehhez elengedhetetlen a szigorú hierarchia, amely rendben tartja a társadalmat, amely így hatékonyan tud dolgozni az új típusú társadalomban. Az elképzelt munkaalapú magyar társadalom a következő lépések megtétele után jön létre:

1)      A hatalom megszerzése és megtartása. Ez már végbement: a Fidesz-KDNP 2010-ben megszerezte a hatalmat, és az elmúlt években rengeteget tettek azért, hogy azt meg is tartsák. Ezt nem csak jogszabályokkal érték el (bár azokkal is sokat tettek érte, pl. az egyéni kerületek győzteseinek kompenzációja, az arányosság csökkentése a választási rendszerben), hanem egy mítosz felépítésével is. Hatalmukat különböző történetekkel igazolják. Ilyen a nemzeti érdekre való állandó hivatkozás, az előző kormányok által fontosnak tartott elvek konzekvens tagadása, a nemzetállam etnikai alapjának védelme, a gyarmatosítókkal folytatott szabadságharc stb. A hatalom nem csak a párté, hanem az ahhoz kötődő gazdasági csoportoké is. A hatalomnak az ő érdekeiket egyszerre kell szolgálnia.

2)      Központosítás. A jól olajozott munkaalapú társadalom akkor tud működni, ha erős központi hatalom felügyeli. A központi hatalom, vagyis a kormány közvetlen irányítása alá rendelt területek száma növekszik, az autonómiát élvező területek száma pedig csökken. Az erős központ őrködik a hierarchia csúcsán, védi annak integritását. A központosítás legékesebb példája az oktatás államosítása, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ létrehozása.

3)      Hatalomkoncentráció. A központosítás szükségszerűen magával vonzza a hatalom koncentrációját. A Fidesz-KDNP visszanyúlt a kommunista egységes hatalom elvéhez, és ennek mentén töri le a központi hatalmon kívüli tényezőket (pl. Alkotmánybíróság, Kúria, választási szervek stb.). Orbán félti a hatalmát, és ennek Tusványoson egyértelmű jelét adta (mi lenne, ha beperelhetné őt a Parlament). A koncentrált hatalom igazolására szolgálnak azok a mesék is, amelyek a folyamatos fenyegetettség érzését keltik a társadalomban (pl. brüsszeli gyarmatosítás), így az nem csak elviseli, hanem igényli is az erős központi hatalmat.

4)      Alapjogok leépülése. Az előző pontokban leírtak nem valósulhatnak meg az alapjogok leépítése nélkül. Ez eddig főleg a munkavállalói és szociális jogok leépítésében öltöttek testet, amely garantálja a munkavállalók kiszolgáltatottságát a munkaadókkal szemben. Az egyén védelme a gazdasági hatalom birtokosaival szemben csökkent, hiszen ez a versenyképesség biztosításának érdeke. Az egységes hatalom elve kizárja a népszuverenitás érvényesülését, az Alkotmánybíróság fenyegetése és megtörése pedig számottevően csökkenti az alapjogi bíráskodás erejét és hatékonyságát.

5)      Egységes társadalom, vagy más néven az egységes nemzet elve. Ezt már egy előző bejegyzésben is élesen kritizáltam. A fentiek alapja az egységes, szürke társadalom, amely nem képes az ellenállásra, a kritikus gondolkodásra, a központi hatalommal való hathatós szembehelyezkedésre. A társadalom egységesítése könnyíti a kiszolgáltatott munkaerő folyamatos biztosítását. Az oktatási rendszer leépítése (központosítás, egységes tankönyvek) ezt a célt szolgálja, úgy, mint a kormányzat agresszív kommunikációja az ő elveitől eltérőekkel szemben. Ennek tökéletes példája a civil szervezetek vegzálása, az ő külföldi ügynökökként való feltüntetésük.

Miért következhetett be mindez? Röviden azért, mert hagytuk. Pontosabban: azért, mert a magyar társadalom nagy része nem tudta nem hagyni. Ha a kormány valóban sikerrel jár (és egyelőre nem tűnik úgy, hogy ennek bármi akadálya lenne), akkor Magyarország megszűnik európai ország lenni. Ennek következményei az ország és a nemzet számára beláthatatlanok.

Magyarországon ma a hatalom birtokosai egy élhetetlen, szürke, a polgárait kiszolgáltató, azokat különböző szinteken és módokon kezelő államot építenek. Jelenlétük a politikai és a gazdasági életben domináns. Az ellenzéki pártok nem elég erősek és támogatottak ahhoz, hogy útját állják a Fidesz-KDNP tervének; egy féldiktatúra felépítésének. Nem is lesznek, ameddig a jogállamiság letéteményesének hősi pozíciójáért leharcolt és hiteltelen figurák ütik egymást.

A társadalom pedig – a már részletezett okokból kifolyólag – nem képes érdemi ellenállásra. A remény azokban van, akik képesek a kritikai gondolkodásra, szóvá teszik nemtetszésüket, ellenzik a kormány lépéseit és ellenállnak azoknak.

Az igazán nagy baj az, hogy belőlük alig van több, mint ütőképes ellenzéki pártból.

ez volt a nyolcadik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com

„Szabadság, egyenlőség, hazafiasság”- hirdeti a ma (sokadszor) megújuló, a múlttal leszámoló Magyar Szocialista Párt. Kár, hogy ezek csak üres szavak, mögötte pedig nem valódi baloldaliság, hanem egy kétségbeesett próbálkozás van, ami nagy valószínűséggel csak még kínosabbá teszi a megsemmisülés felé vezető utat az egykori kormánypártnak.

Röviden úgy lehetne összegezni az MSZP új szentháromságának igaztalanságát, hogy nem lehet letéteményese a szabadságnak, garantálója az egyenlőségnek és zászlóvivője a hazafiságnak az, aki Pásztor Albertet támogatja.

A baloldali gondolat Magyarországon nagyobb teret kíván magának, mint valaha. Tény, hogy elhangoznak fontos és elgondolkodtató kijelentések ma az MSZP kongresszusán, de az új elnök / elnökség a párt kínos öröksége miatt nem képes véghezvinni saját maga, pláne nem az ország felemelését.

Nem tud szabadságot hozni az, aki diktatúra örököse. Talán elcsépeltnek hangozhat a kijelentés, de tény: a Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutóda, és mint ilyen, felelősséggel tartozik annak tetteiért. Mára talán már eltűnni látszanak a dinoszauruszok a szocialista párt körül, de most már késő van a fiatalításhoz.

Szavak szintjén az MSZP támogatja például az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát, de ennek súlya elenyésző: a Fidesz ellenállása miatt ezeket talán soha nem ismerhetjük meg. Az MSZP kormányzása idején nem volt képes ésszerű és fenntartható alternatívát nyújtani Magyarország legkiszolgáltatottabbjainak, nem tudott gátat szabni azoknak a káros folyamatoknak, amik ma nyomorban tartanak milliókat Magyarországon.

Az MSZP neve Magyarországon ma sokaknak egyet jelent továbbá a 2006-os rendőri brutalitással, a hazugságok támogatásával és piedesztálra emelésével. Az én generációmnak az őszödi beszéd is egy meghatározó politikai tapasztalat lehet – nem véletlen, hogy az MSZP szavazói között alig akadnak fiatalok.

A múlt titkaival elszámolni képtelen, az elesetteken effektíve nem segítő, a hazugokat életben tartó párt hiteltelen, mikor szabadságot hirdet.

Ugyanígy az egyenlőség sem hiteles az MSZP-től. Az emberi egyenlőség elve baloldali alapgondolat. Az egyenlőség többet jelent a formálisan egyenlő jogoknál: a körülményeik, származásuk, családi helyzetük miatt hátránnyal indulók segítése, támogatása, az élet bármilyen területtől az átlagtól elütők védelme, számukra garanciák nyújtása elengedhetetlen alkotóeleme az egyenlőségnek. Az MSZP komolyan úgy gondolja, hogy hitelesen tudja támogatni az egyenlőséget az, akinek kormányzása alatt, részben amiatt felnőtt egy új radikális jobboldali generáció? Hitelesen tudja támogatni az egyenlőséget az, akinek kormányzása alatt nem növekedtek számottevően a felzárkóztatási eredmények a leghátrányosabb térségekben?

Az MSZP szavak szintjén persze támogatja az egyenlőséget, és voltak azt előmozdító intézkedései (pl. bejegyzett élettársi kapcsolat), de a nagy képet nézve elmondható, hogy az MSZP soha nem volt az egyenlőség bajnoka, annak elhozója pedig nem lehet.

A hazafiság pedig egyszerűen nem illik a képbe. Azért nem, mert későn jött. Még ha el is hisszük, hogy az MSZP meghaladta 2004-es szintjét ebben a kérdésben, akkor is nagy erőfeszítések árán lehetne csak a szocialista image részévé tenni a hazafiságot. Tény, hogy hiányzik az MSZP-ből az a fajta nemzettudat, ami ma sokaknak szimpatikus Magyarországon, de nem látni, mit tudna tenni a párt annak érdekében, hogy őket meggyőzze arról, hogy neki is fontos a nemzet.

Talán valahol mindegy is, hogy az MSZP milyen új szlogenek mögé bújik. Mesterházy bukásával bukott a párt is, és egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy valaha is vissza tud térni (mostani) szocialista politikus a parlamenti patkó bársonyszékeibe. Az önmagát a korrupciós botrányaival és hozzá nem értésével a katasztrófába kormányzó MSZP 2010-ben történelmi vereséget szenvedett, bénázásával és változatlan becstelenségével pedig nem tudott érdemi változást elérni 2014-ben sem. A májusi alig 10%-os eredmény, a harmadik hely a jobbik mögött pedig mindennél tisztábban mutatja, hogy a Magyar Szocialista Párt megszűnt jelentős tényező lenni a magyar politikában.

Mik az esélyei a magyar baloldalnak az MSZP nélkül? Milyen pártok jöhetnek egyáltalán számításba egy önmagát progresszív, baloldali embernek valló választópolgár számára? Ezekkel a kérdésekkel a következő bejegyzésekben fogok foglalkozni. 

ez volt a hetedik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com

A jelenleg kormányzó, magát kereszténynek nevező pártszövetség évek óta törekszik arra, hogy önmagát a magyar nemzet egyetlen képviselőjének, cselekedeteit pedig a kizárólagos alternatívának adja el. Ennek jegyében hirdette meg Orbán Viktor miniszterelnök az egységes nemzet elvét. A magyar nemzet azonban nem egységes, és ha fenn szeretne maradni, soha nem is lesz az.

Az egység mint olyan nem mindig rossz. Általános vélekedés Magyarországon, hogy fájóan hiányzik a nemzeti minimum. Ez igaz: nincs széles körben elfogadott egyetértés a különböző világnézetű, más pártokhoz húzó emberek között abban, hogy mi tartozik hozzá az ország demokratikus fejlődésének alapvető szükségleteihez. Belefér-e egy demokrata jogállam kultúrájába és közbeszédébe a zsidózás? Megengedhető-e a buzizás? Hol húzódjon a határ, amin túl nem tolerál sem cselekedetet, sem szót a hatalom, birtokolja azt bárki is?

Az államok demokratikus fejlődésének fontos része az ilyen közmegegyezés kialakulása. Magyarországon az 1989-es rendszerváltással, a köztársasági alkotmánnyal, az Alkotmánybíróság működésével (hála az actio popularis jogintézményének) elkezdtek kirajzolódni olyan elvek, amik gerincét alkothatták volna egy szilárd demokratikus államnak.

Az azóta eltelt évek azonban úgy hozták, hogy a magyar társadalom nem kért a jogállami átmenet adta lehetőségekből, és egy más irányba ment el. Az ezredforduló utáni első évtizedben politikába vetett hit, ezzel együtt pedig a vita létjogosultságának vélelme is gyorsan csökkent, teret adva ezzel az egyszerű „válaszokat” kínáló erőknek. Így jelenhetett meg és nőhetett a jobbik, és így nyerhetett létjogosultságot a centrális erőtér, az a „nemzeti egység”, amit a Fidesz-KDNP képvisel.

Orbán Viktor 2009-ben, zsebében érezve a választási győzelmet meghirdette a „felesleges” viták helyébe lépő központosított akaratot. Akik hiányolják a nemzeti minimumot, talán örülhetnének is, hogy végre akadnak elgondolások, amik hangsúlyosan és erőteljesen megjelennek, már-már átitatják a mindennapokat. Ezek azonban nem egy széles konszenzus, hanem egy tömb eszméi, amik terét sokszor önkényes és akarnok módon bővíti az őket képviselő hatalom.

Az egységes nemzet, a centrális erőtér elve nem jelent mást, mint a véleménypluralizmus tagadását, a Fidesztől eltérő politikai erők lehetséges igazának tagadását. A Fidesz politikai pártként valószínűleg helyesen viselkedik, mikor így tesz, de a nemzettel azonosítani egy adott ideológiát, egyes tételeket, nem vezet semmi jóra. Sőt, a nemzethez társított értékek, illetve az ezen értékek kizárólagos őreként való tetszelgés sokkal nagyobb valószínűséggel ágyaz meg egy kizsákmányoló, zsarnoki rendszernek, mint a jelenleginél teljesebb demokráciának.

Az elmúlt évek bőven bizonyították, hogy mit ért az önmagát nemzetinek és kereszténynek tituláló közösség egységes nemzet alatt. A nemzet szerintük a centrális erőtér, a középen, mindenki felhatalmazásából és mindenki megelégedésére kormányzó párt alatt egyesül. A nemzet azokat a dolgokat tekinti értéknek, amiket ők is: a munkát, a családot, a hitet és a hűséget. Leginkább az utolsót tekinti fontosnak, ennek rendeli alá az első hármat.

Hűségesnek a párthoz kell lenni, illetve a párt köré verbuválódott holdudvarhoz.

Ebből kiindulva látjuk, hogy a munka csak addig lehet a becsület és a tisztesség forrása, míg nem ütközik a körön belül feljebb elhelyezkedők érdekeibe. Ne akarj a hatalom által is sokra tartott munka értékére hivatkozni, ha az évek óta művelt földedet az új úr viszi el, mert elbuksz.

Család csak az lehet, amit a hatalom annak tart. Más szükségszerűen nem család, hanem valami más. A kormány ezen a téren is sémákban gondolkodik, hiszen veszélyes lenne teret hagyni az egyéni választások sokszínűségének.

A hit pedig csak akkor értékes, ha a hatalom is osztja, sőt, támogatja. Erre szolgál az egyházak parlamenti elismerése, ami demokratikus országokban példa nélküli.

Az egységes nemzet tulajdonképpen abban egységes, hogy nem kérdőjelezi meg a hatalom elveit. Ezért a hűség a legfontosabb, minden más csak ebből vezethető le. Bármi, ami ellentmond a hatalom iránt való hűségnek, az elítélendő. Ha nem gondolod úgy, hogy képes vagy a kora ötvenes fehér heteroszexuális férfiklub rajongói körébe beállni, akkor rád rossz sors vár Magyarországon.

Ez nem közmegegyezés, és nem is nemzeti minimum. Ez nem egység, hanem egy kisebbség uralma, ami az emberek jogos haragját és félhalott reményeit kihasználva tudatosan törekszik a hatalom kizárólagos birtoklására. Ez nem egység, hanem kirekesztő hatalmi technika, ami súlyosan károsítja a demokráciát és a jogállamiságot.

Egyik nemzet sem egységes. A nemzetek szükségszerűen sokszínűek, és éppen ebből tudnak erőt meríteni. Magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy valaki fideszes, mint ahogy a demokraták sem mind az Együttre szavaznak, pláne nem az MSZP-re. Magyarnak lenni egy állapot, amit minden ember másként tölt meg tartalommal. Ebből következik, hogy a nemzet nem egység, hanem közösség, melyet különböző, mégis egy alapvető dologban egyező emberek alkotnak.

Sokkal erősebb és életrevalóbb az a társadalom, ahol egymással kölcsönhatásban tud létezni a művész és a rideg ellenőr, a zsidó és a muszlim, az ateista és a keresztény, a heteró és a meleg, a cigány és nem cigány. Mindenki más, az egységesség elve pedig ezt a másságot, ezt az elütőséget, ezt a sokszínűséget töri le, ezzel pedig megfosztja az embereket az önkiteljesítés jogától, a társadalmat pedig a sokoldalúság izgalmas, vibráló fejlődésétől.

Az egységes nemzetek – vagy azok a nemzetek, amiket vezetőik egységesnek szeretnének látni – nem élhetnek jól. Igaz, sokáig elvegetálhatnak, de az egység unalmat és közönyt szül, ami kerékkötője a fejlődésnek. Ha a magyar társadalom hagyja, hogy a kormány belesüppessze az egységesség mocsarába, akkor legjobbjai továbbra sem itthon fogják tervezni a jövőt, akkor továbbra is szürke, önhitt és végtelenül csalódott lesz minden. Egységet csak ezekben lehet teremteni, hiszen a pozitívumok, a lendületet adó gondolatok és élmények már szükségképpen különbözőek, sokszínűek. Ettől fél a hatalom, és ezért találta ki az egységesség meséjét.

Egységesek a rosszban, vagy sokszínűek az örömben? Ezt kell eldöntenie a társadalomnak. Ha ebben kialakulna egy nemzeti minimum, akkor összehasonlíthatatlanabbul jobb lenne ebben az országban élni.

ez volt a hatodik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com

Alföldi Róbert homoszexuális darabot rendez, Lakner Zoltán coming outol, és nyakunkon a szivárványmenet. A Heti Válasz munkatársának őszinte vallomása a maguk neméhez vonzódók ügyében.

Igaza van a Heti Válasznak, a Budapest Pride rendezvénysorozatának közeledtével ismét felerősödtek az LMBTQ-közösségről ilyen vagy olyan véleményt alkotni szándékozó hangok. Mint minden évben, idén is úgy gondolom, hogy párbeszédbe van szükség, sztereotípiák eloszlatására és a kettős mérce feloldására. Ezért ez a bejegyzés pontról pontra válaszol Szőnyi Szilárdnak, a Heti Válasz munkatárásnak írására.

1. Vallását gyakorló, 18 éve szentségi házasságban élő keresztény ember, négy gyermek édesapja vagyok. Halmozottan hátrányos kisebbségiként véleményemet kéretik különös súllyal figyelembe venni – annál is inkább, mivel homoszexuális polgártársaim nyugdíját valószínűleg a gyermekeim adóbefizetései fogják fedezni.

Előrebocsátom: lesz egyetértés Szőnyi Szilárd és Szekeres Zsolt között, de a felütés nem éppen ezt vetíti előre. A keresztény vallást aktívan gyakorlók Magyarországon ma valóban számszerű kisebbségben vannak, de nem lehet összehasonlítani őket más kisebbségek tagjaival. Az is igaz, hogy a kettőnél több gyermeket vállalók is kisebbségben vannak, de még ezen kisebbségi státuszok halmaza sem alapozza meg a hátrányos, pláne nem a halmozottan hátrányos helyzetet. Nem olyan kormánya van Magyarországnak 2010 óta, amelyik szavak és tettek szintjén védi a „hagyományos” családot, a férfi-nő-gyerekek modellt? Az Alkotmány és az Alaptörvény szintén kimondta a család védelmét, és rengeteg kedvezmény illeti azt, aki a „hagyományos” modellben alapít családot. A nyugdíjkérdés teljesen irreleváns, hiszen ezzel az erővel mondhatnám én is, hogy Semjén Zsoltnak kisebb létjogosultsága van véleményét kifejteni, mint nekem, mert nyugdíját én fizetem. A véleménynyilvánítás szabadsága és a nyugdíj között (szerencsére) semmiféle összefüggés vagy ok-okozati kapcsolat nincsen.

2. Hitvalló római katolikusként a homoszexualitást Isten és ember elleni véteknek kell tartanom – és, teoretice, annak is tartom. Ehhez képest amikor szűk körben vagy nyilvánosan állást foglalok az ügyben, messzemenő tolerancia jellemez: nemhogy nem olvasok senkinek a fejére semmiféle bűnt, hanem empatikus vagyok a saját nemükhöz vonzódó embertársaim iránt, sőt támogatom például a regisztrált élettársi kapcsolatot (a házasodást nem). A jelen helyzetet tehát úgy élem meg, hogy nekem az elveimből jóval többet kell feladnom, mint a homoszexuális aktivistáknak.

Hitvalló római katolikusként nem kell bűnnek tartani a homoszexualitást. Maga a katolikus dogma sem magát a hajlamot tartja bűnnek, hanem a cselekedetet. A katolikus mainstream talán nem támogatja a homoszexualitást, de nem egy olyan katolikus hívő és pap van, akik máshogyan értelmezik a Szodoma-sztorit, és a jézusi korlátlan szeretetet. Nem kötelez tehát semmire sem a katolikus lét, az azon belül választott irányzat viszont önálló döntés, így nem tehető egyenlőségjel a hit és a homoszexualitás bűnként kezelése közé.

Az egymás felé való nyitottság a demokratikus társadalmak egyik alapja, így becsülendő, hogy a szerző a katolikus egyház egyik, a homoszexualitás ügyében konzervatív álláspontot képviselő irányzathoz tartozása ellenére is elismeri a bejegyzett élettársi kapcsolat (bét) jogosultságát.

Lehetne vitatkozni azon, hogy ki ad fel többet az elveiből. Úgy gondolom, hogy feladni a boldogság és a szeretet egyenlő elismeréséhez való jogot összemérhető a hittételek háttérbe szorításával. Míg a mainstream hívőknek a homoszexualitásról alkotott képük és véleményük mások életét és másnak nem ártó boldogságát befolyásolja, a homoszexuálisoknak a hívőkről alkotott képe a hit megélése szempontjából irreleváns, azt erősen nem befolyásolja, és nem alkalmas a hit szabad megélésének korlátozására. Átgondolandó tehát, hogy ki ad fel többet.  Mint ahogyan az is, hogy a homoszexuális aktivista nem egyenlő a homoszexualitás jelenségével, mint ahogyan ez elfelejtődni látszik a későbbi pontokban.

3. Életemben kétszer laktam homoszexuális ember házában. A belfasti és barcelonai találkozás máig jó emlék: vendéglátóim végtelenül korrekt emberek voltak, hajlamaikat nem tették úton-útfélen közszemle tárgyává, mi több, identitásukat nem kizárólag nemi hovatartozásuk határozta meg (ahogy az enyémet sem), így különbözőségünk nem vert éket jó kapcsolatunk közé.

Ismét tiszteletre méltó hozzáállás, ami mindenképpen elősegíti egymás megértését és a párbeszédet. Ettől függetlenül azonban felmerül a kérdés, hogy mit jelent a hajlamok közszemle tárgyává való tétele? Egy csók az utcán? Sétálás köztéren kéz a kézben? Ha a szerző ezeket érti alatta, akkor ez sajnos a „négy fal” téves tézise, ami kimondatlanul is egyenlőséget tesz a szexuális aktus és az érzelmek mást nem sértő szabad kifejezése közé, valamint kettős mércét alkalmaz a megnevezett hajlamok heteroszexuálisok és homoszexuálisok által való megjelenítésének megítélésénél. Remélem, nem erről van szó.

Természetesen tény és elismerendő, hogy az emberek identitását nem kizárólag nemi hovatartozásuk határozza meg, de ez nem kapcsolódik a homoszexualitás témájához. Vagy talán a homoszexuálisok más nemet alkotnak? Én tökéletesen férfinak érzem magamat, így nemem megegyezik a szerzőével.

4. Ezzel együtt általában a homoszexualitást természetellenesnek tartom, a rózsaszín tangás szivárványmenetek pedig – hogy szalonképesen fogalmazzak – kifejezetten taszítanak. Legalább annyira, mint a nemiséget ugyancsak ordenáré módon utcára vivő heteroszexuális Love és egyéb parádék.

Ezek szerint nincsen kettős mérce, respect. De a homoszexualitást természetellenesnek tartani egy meghaladott gondolat. A természetben a homoszexualitás minimum 500 fajnál megfigyelhető jelenség, míg a homofóbia csak egynél. Melyik természetellenes tehát?

A különböző stílusok megítélése persze ízléstől függ, ezért nem ítélhető el senki sem. Más kérdés az, amikor valaki önkéntes vakságba száműzi magát, és nem vesz figyelembe több ezer nem rózsaszín tangás felvonulót csak azért, mert évekkel ezelőtt volt egy ember, aki rózsaszín tangával (és igen, rózsaszín Bibliával) vonult fel.

5. Azon apatársaimtól, akik szerint „Conchita Wurst” fellépésében és küllemében nincs semmi kivetnivaló, megkérdezném, szeretnék-e, hogy az ő fiuk egyszer így nézzen ki.

És ha a válasz igen? Vannak apák, akik számára fontosabb a gyermekük lelki egészsége, az a lehetősége, hogy megélhesse önmagát, mint az, hogy mit gondol róluk a társadalom, vagy hogy beilleszthetőek-e a konvencionális skatulyákba. Lehet kinézetről vitatkozni, de az Eurovízió osztrák nyertese nem a megjelenésével oszt meg a leginkább. Kit bántott Conchita Wurst? Szerintem senkit sem. Akkor miért kell bántani őt?

6. A homofóbia elleni kampányokkal úgy vagyok, mint a rasszizmus elleni harccal: minél inkább küzdenek ellene a tolerancia önjelölt apostolai, annál inkább terjed. Mármost nem erre mondják, hogy a saját farkába harap a kígyó?

Miért önjelölt mindenki, aki hirdeti a toleranciát? Ideje lenne megvizsgálni azokat a konzervatív körökben elterjedt téziseket, miszerint mindenki, aki a nekik nem feltétlenül vagy nem teljes mértékben tetsző elveket hirdet, „önjelölt apostol”. Ezen logika mentén haladva maga a szerző is az lehetne.

Milyen felméréssel lehet alátámasztani ezt a tételt?

Mindenesetre érdemes megvizsgálni, milyen hatással volt a fekete rabszolgák felszabadítása, a szegregáció eltörlése, a munkahelyi diszkrimináció tilalma vagy a gyűlöletbeszéd kriminalizálása a kisebbségi csoportokra, a többséggel való jog előtti egyenlőségükre, a mindennapi életükre. Mintha fekete elnöke lenne az Amerikai Egyesült Államoknak. Hol lenne ő az „önjelölt apostolok” nélkül?

A hatos pont lényegét egy régi mandineres komment foglalja össze a leginkább, mely szerint az uralkodó osztály álláspontját hallhattuk.

7. Az Őrült nők ketrece című film Madárfészek című 1996-os amerikai remake-jét láttam, jól szórakoztam rajta, és eszembe sem jutott fennakadni a homoszexuális tematikán. Most, hogy a darabot Alföldi Róbert „a buzilobbizó” Kerényi Imrének ajánlva, ideológiai alapon, az LMBTQ-kampány jegyében rendezi meg az egyik budapesti színházban, hajlamos vagyok egyetérteni a Kormánybiztos Úr állításának tartalmával. A jó ügyet hazavágó stílusától ellenben továbbra is kiver a víz.

Kerényi képviselné a jó ügyet? Mivel nem láttam sem az 1996-os remake-et, sem pedig Alföldi rendezését, nem tudok véleményt nyilvánítani egyikről sem. De ha csak azért minősül propagandának valami, mert meleg rendező erőteljes meleg szálat jelenít meg, akkor ott szerintem baj van.

8. A minap – egyébként elismerésre méltó módon – coming outoló Lakner Zoltánnak és mindazoknak a véleménye, akik szerint a jobboldal homofóbiája miatt kell kampányokat szervezni, onnantól fog érdekelni, ha ugyanakkora vehemenciával határolódnak el a homoszexualitást a katolikusokat megszégyenítő harciassággal elítélő Hit Gyülekezetétől és az ugyancsak Németh Sándorék csatornájaként működő ATV-től.

A nyolcas pont a magyarországi LMBTQ-közösséget ért sérelmek, az általunk az elmúlt években tapasztalt negatív fejlemények sorát a magyar politika dzsungelharcos szintjére akarja butítani és jelentékteleníteni. A szerzőt csak akkor fogja érdekelni a homofóbia elleni fellépés, ha a fellépők elhatárolódnak a neki nem tetsző gyülekezettől és csatornától? Ez relativizálja az egyenlőség elvét, keresztény emberhez pedig egyébként sem méltó, hogy neki tetsző világi dolgokhoz kösse az emberi méltóság védelmét.

A jobboldal az elmúlt években sokszor bizonyította, hogy bizony alkalmaként bőven kvalifál a homofób jelzőre. Semjén Zsolt, Bayer Zsolt, Kerényi Imre, Rónaszékiné Keresztes Monika és sok más kormánypárti politikus vagy megmondóember sokszor és sok módon tettek sértő, becsmérlő kijelentéseket, amiket diszkriminatív cselekedetek követtek. A homofóbia az homofóbia, függetlenül attól, hogy melyik politikai oldalon jelenik meg.

Örülök viszont annak, hogy egyetértünk Lakner Zoltán cselekedetének megítélésében.

9. Kifejezetten rossz néven veszem, hogy ha a Heti Válasz A tolerancia diktatúrája címmel azt kéri számon, a homoszexuális aktivisták – ahelyett, hogy csak a saját érdekeik elismeréséért küzdenének – milyen alapon korlátozzák a többség jogait, a fél ország nekünk esik. Ha viszont a Hit Gyülekezetének Hetek című lapja ír szakmányban ugyanerről, az smafu.

Szerintem nem túl elegáns megmondani másoknak, hogy hogyan védjék az érdekeiket. Tény, hogy a kettős mérce nem elfogadható, de vizsgáljunk meg pár körülményt. A Heti Válasz és a Hetek összemérhetetlenek egymással. Míg az előbbi a magyar sajtó egyik meghatározó véleményformálója, a Hetek egy marginálisabb lap – én személy szerint nem is halottam még róla, bár lehet, hogy ez inkább az én tájékozatlanságom.

A Heti Válasz címlapon hozott (azóta minimum még egyszer) egy demagóg, csúsztatásokat sem nélkülöző állítást, amit egy hasonló minőségű cikk követett. Ezt nem lehet úgy menteni, hogy a szerző a Hetekre mutogat. Ugyanúgy, ahogy a földmutyit nem menti fel Sukoró,  a Hetek írása nem mentség a Heti Válaszéra.

10.   Álmélkodva állok azon diszkrimináció előtt, hogy Angliában betiltják azoknak a szervezeteknek a hirdetését, amelyek szerint van kiút a homoszexualitásból, Svédországban börtön fenyeget, ha valaki a homoszexualitás ellen felszólal, Dániában pedig kötelezik az evangélikus egyházat, hogy – hitelvei ellenére – adjon össze egynemű párokat. És minderre nem szakad le az ég.

Szintén egy régi mandineres komment szerint a keresztények számára azt jelenti a diszkriminációt, hogy ők nem diszkriminálhatnak tovább szabadon. És nem, erre nem szakad le az ég. A homoszexualitásból egyébként nincs kiút, az ilyen szervezetek nem egy és nem két ember anyagi, szellemi és erkölcsi romlását, sőt halálát is okozták már. Tőlük megvédeni az állampolgárokat állami kötelességként is definiálható.

11. A homoszexuálisok az utóbbi évtizedekben okkal követelték, hogy ne zárják börtönbe őket, ne gúnyolódjanak rajtuk megalázó módon, és bizonyos jogokat ők is élvezhessenek. Most viszont radikális képviselőik beleesnek ugyanabba a hibába, ami ellen korábban felléptek: ellentmondást nem tűrő módon akarják korlátozni mások jogait. Például az enyémet, hogy ezekről a kérdésekről a legszélesebb nyilvánosság előtt, a megbélyegzés kockázata nélkül őszintén beszélhessek. 

Örülök neki, hogy a szerző úgy gondolja, okkal követeltek bizonyos dolgokat a homoszexuálisok. Nem gondolom azonban, hogy mások jogainak korlátozása lenne az, ha rámutatunk valamire, amit kirekesztőnek, homofóbnak vagy sértőnek gondolunk. A véleménynyilvánítás szabadsága nem csak a mi véleményünket osztókat védi.

 Az LMBTQ-közösség érdekei és igényei nem ott érnek véget, hogy végre ne legyünk rosszindulatú mulatság tárgya. Nem megtűrést, hanem elismerést kérünk, hiszen emberi mivoltunk végett ez jár nekünk. Nem több, de nem is kevesebb.

Az indokolatlan és rosszindulatú, sokszor csúsztatáson és téves előítéleten alapuló vélemények elleni felszólalás nem mások jogainak korlátozása. Nem tudok róla, hogy tervbe vette volna bármilyen, az LMBTQ-közösségel szimpatizáló csoport vagy párt, hogy betiltaná bizonyos vélemények hangoztatását. Erre mostanában egyébként leginkább a magát kereszténynek valló erők tesznek nem gyenge próbálkozásokat.

ez volt az ötödik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com

ha civil? Ha nem kötődik párthoz, politikai vagy közéleti szervezethez? Mit tehet az ember akkor, ha növekvő hatalomkoncentrációval és kormányzati önkénnyel találja szemben magát? Mit tehet az ember akkor, ha ez nem tetszik neki, ha ez ellen tenni szeretne valamit?

Leginkább hallatja a hangját. A közöny nem fog változást hozni, mint ahogyan a beletörődés vagy a legyintés sem. A véleménynyilvánítás talán. Szerintem pedig egy esetleges talán százszor jobb, mint egy, a nem cselekvéssel, a meg nem szólalással magunkra hozott biztos nem.

A héten több olyan esemény is történt, ami mélységesen felháborított. Az egyik a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KeHi) honlapján linkelt „tényfeltáró” műsor a Norvég Civil Támogatási Alapról. Tudvalevő, hogy Magyarország Kormánya „háborút” indított az Alap támogatását élvező szervezetek ellen. Ezek között – hogy, hogy nem – túlnyomórészt olyan szervezetek és egyesületek találhatóak, akik az elmúlt években nem éppen hízelgő álláspontot fogalmaztak meg a kormány tevékenységéről.

A kritikus hangok elhallgattatása, a központosított akarat egyedüli alternatívaként való megjelenítése 2010 óta hangsúlyos törekvése a regnáló ún. keresztény-konzervatív kormányzatnak, a civilek elleni megszólalások és a KeHi vizsgálata pedig ebbe a sorba illik bele.

Nem lenne semmi baj akkor, ha alapvetően törvényességi vizsgálatot végezne a Hivatal. A baj akkor kezdődik, ha egy kormányzati szerv a kormánypárthoz köthető televízió ideológiai és világnézeti alapon összeállított műsorát linkeli hivatalos honlapján. A szóhasználat – balliberális, homoszexuálislobbi – pedig hivatalosan is deklarálja, hogy a magyar kormányzat köreiben elfogadott az ilyesfajta címkézés.

A holnapot megnézve láthatjuk, hogy más, a kormánypárthoz közeli fórumok híreit is gyakorlatilag sajátjaként tünteti fel a KeHi. Felmerül a kérdés: vajon tényleg azt végzi a hivatal, amire hivatott, vagy egyszerű politikai kiszolgálóvá silánylott, amibe már annyi intellektuális igényesség sem szorul, hogy ezt megpróbálja titkolni?

Hab a tortán, hogy az ún. homoszexuálislobbi, ami jobboldali körökben általában az LMBTQ-embereket jelentheti, nem először kerül elő az elmúlt időszakban. Kerényi Imre, a kormányzat főállású pszichobohóca után Semjén Zsolt, a miniszterelnök helyettese is kifejtette a felebaráti szeretettel és racionalitással bőségesen átitatott véleményét a témáról.

Eljutottunk tehát oda, hogy Magyarországon ma a kormány a kritikus hangokat egy, a magyar társadalomban kisebbséget képző csoporttal azonosítja, ez utóbbit felhasználva az előző hiteltelenítésére és ellehetetlenítésére? Ha így van – márpedig minden jel erre utal –, akkor Magyarország nagy bajban van. Beteg, és sürgős segítségre szorul az a társadalom, ahol a központi vélemény megkérdőjelezhetetlenségét fontosabbnak tartják, mint másoknak a demokrácia és a sokszínűség érdekében végzett építő munkáját vagy puszta létezését.

És hogy mit tehet ebben a helyzetben az ember, ha civil? Nem hallgat, hanem véleményez. Egy vélemény egyedül nem sok, de fegyvere annak, amitől fél a kormány: az önállóság erejének. 

ez volt a negyedik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com