A jelenleg kormányzó, magát kereszténynek nevező pártszövetség évek óta törekszik arra, hogy önmagát a magyar nemzet egyetlen képviselőjének, cselekedeteit pedig a kizárólagos alternatívának adja el. Ennek jegyében hirdette meg Orbán Viktor miniszterelnök az egységes nemzet elvét. A magyar nemzet azonban nem egységes, és ha fenn szeretne maradni, soha nem is lesz az.

Az egység mint olyan nem mindig rossz. Általános vélekedés Magyarországon, hogy fájóan hiányzik a nemzeti minimum. Ez igaz: nincs széles körben elfogadott egyetértés a különböző világnézetű, más pártokhoz húzó emberek között abban, hogy mi tartozik hozzá az ország demokratikus fejlődésének alapvető szükségleteihez. Belefér-e egy demokrata jogállam kultúrájába és közbeszédébe a zsidózás? Megengedhető-e a buzizás? Hol húzódjon a határ, amin túl nem tolerál sem cselekedetet, sem szót a hatalom, birtokolja azt bárki is?

Az államok demokratikus fejlődésének fontos része az ilyen közmegegyezés kialakulása. Magyarországon az 1989-es rendszerváltással, a köztársasági alkotmánnyal, az Alkotmánybíróság működésével (hála az actio popularis jogintézményének) elkezdtek kirajzolódni olyan elvek, amik gerincét alkothatták volna egy szilárd demokratikus államnak.

Az azóta eltelt évek azonban úgy hozták, hogy a magyar társadalom nem kért a jogállami átmenet adta lehetőségekből, és egy más irányba ment el. Az ezredforduló utáni első évtizedben politikába vetett hit, ezzel együtt pedig a vita létjogosultságának vélelme is gyorsan csökkent, teret adva ezzel az egyszerű „válaszokat” kínáló erőknek. Így jelenhetett meg és nőhetett a jobbik, és így nyerhetett létjogosultságot a centrális erőtér, az a „nemzeti egység”, amit a Fidesz-KDNP képvisel.

Orbán Viktor 2009-ben, zsebében érezve a választási győzelmet meghirdette a „felesleges” viták helyébe lépő központosított akaratot. Akik hiányolják a nemzeti minimumot, talán örülhetnének is, hogy végre akadnak elgondolások, amik hangsúlyosan és erőteljesen megjelennek, már-már átitatják a mindennapokat. Ezek azonban nem egy széles konszenzus, hanem egy tömb eszméi, amik terét sokszor önkényes és akarnok módon bővíti az őket képviselő hatalom.

Az egységes nemzet, a centrális erőtér elve nem jelent mást, mint a véleménypluralizmus tagadását, a Fidesztől eltérő politikai erők lehetséges igazának tagadását. A Fidesz politikai pártként valószínűleg helyesen viselkedik, mikor így tesz, de a nemzettel azonosítani egy adott ideológiát, egyes tételeket, nem vezet semmi jóra. Sőt, a nemzethez társított értékek, illetve az ezen értékek kizárólagos őreként való tetszelgés sokkal nagyobb valószínűséggel ágyaz meg egy kizsákmányoló, zsarnoki rendszernek, mint a jelenleginél teljesebb demokráciának.

Az elmúlt évek bőven bizonyították, hogy mit ért az önmagát nemzetinek és kereszténynek tituláló közösség egységes nemzet alatt. A nemzet szerintük a centrális erőtér, a középen, mindenki felhatalmazásából és mindenki megelégedésére kormányzó párt alatt egyesül. A nemzet azokat a dolgokat tekinti értéknek, amiket ők is: a munkát, a családot, a hitet és a hűséget. Leginkább az utolsót tekinti fontosnak, ennek rendeli alá az első hármat.

Hűségesnek a párthoz kell lenni, illetve a párt köré verbuválódott holdudvarhoz.

Ebből kiindulva látjuk, hogy a munka csak addig lehet a becsület és a tisztesség forrása, míg nem ütközik a körön belül feljebb elhelyezkedők érdekeibe. Ne akarj a hatalom által is sokra tartott munka értékére hivatkozni, ha az évek óta művelt földedet az új úr viszi el, mert elbuksz.

Család csak az lehet, amit a hatalom annak tart. Más szükségszerűen nem család, hanem valami más. A kormány ezen a téren is sémákban gondolkodik, hiszen veszélyes lenne teret hagyni az egyéni választások sokszínűségének.

A hit pedig csak akkor értékes, ha a hatalom is osztja, sőt, támogatja. Erre szolgál az egyházak parlamenti elismerése, ami demokratikus országokban példa nélküli.

Az egységes nemzet tulajdonképpen abban egységes, hogy nem kérdőjelezi meg a hatalom elveit. Ezért a hűség a legfontosabb, minden más csak ebből vezethető le. Bármi, ami ellentmond a hatalom iránt való hűségnek, az elítélendő. Ha nem gondolod úgy, hogy képes vagy a kora ötvenes fehér heteroszexuális férfiklub rajongói körébe beállni, akkor rád rossz sors vár Magyarországon.

Ez nem közmegegyezés, és nem is nemzeti minimum. Ez nem egység, hanem egy kisebbség uralma, ami az emberek jogos haragját és félhalott reményeit kihasználva tudatosan törekszik a hatalom kizárólagos birtoklására. Ez nem egység, hanem kirekesztő hatalmi technika, ami súlyosan károsítja a demokráciát és a jogállamiságot.

Egyik nemzet sem egységes. A nemzetek szükségszerűen sokszínűek, és éppen ebből tudnak erőt meríteni. Magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy valaki fideszes, mint ahogy a demokraták sem mind az Együttre szavaznak, pláne nem az MSZP-re. Magyarnak lenni egy állapot, amit minden ember másként tölt meg tartalommal. Ebből következik, hogy a nemzet nem egység, hanem közösség, melyet különböző, mégis egy alapvető dologban egyező emberek alkotnak.

Sokkal erősebb és életrevalóbb az a társadalom, ahol egymással kölcsönhatásban tud létezni a művész és a rideg ellenőr, a zsidó és a muszlim, az ateista és a keresztény, a heteró és a meleg, a cigány és nem cigány. Mindenki más, az egységesség elve pedig ezt a másságot, ezt az elütőséget, ezt a sokszínűséget töri le, ezzel pedig megfosztja az embereket az önkiteljesítés jogától, a társadalmat pedig a sokoldalúság izgalmas, vibráló fejlődésétől.

Az egységes nemzetek – vagy azok a nemzetek, amiket vezetőik egységesnek szeretnének látni – nem élhetnek jól. Igaz, sokáig elvegetálhatnak, de az egység unalmat és közönyt szül, ami kerékkötője a fejlődésnek. Ha a magyar társadalom hagyja, hogy a kormány belesüppessze az egységesség mocsarába, akkor legjobbjai továbbra sem itthon fogják tervezni a jövőt, akkor továbbra is szürke, önhitt és végtelenül csalódott lesz minden. Egységet csak ezekben lehet teremteni, hiszen a pozitívumok, a lendületet adó gondolatok és élmények már szükségképpen különbözőek, sokszínűek. Ettől fél a hatalom, és ezért találta ki az egységesség meséjét.

Egységesek a rosszban, vagy sokszínűek az örömben? Ezt kell eldöntenie a társadalomnak. Ha ebben kialakulna egy nemzeti minimum, akkor összehasonlíthatatlanabbul jobb lenne ebben az országban élni.

ez volt a hatodik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com