Én az Életben lettem liberális. Ezért is bánt különösen, hogy a mai Magyarországon ez a szó milyen heves és egyszerű indulatokat képes kiváltani. Egyesek már romokban látják ezt az eszmét – még eggyel több ok arra, hogy megszülessen ez a bejegyzés.
Egy teljesen átlagos általános iskolába jártam vidéken. 2006-ban, amikor az akkor kormányzó szocialista-liberális koalíció megnyerte a választást, a jobboldalnak szorítottam. Közéleti gondolataim akkor olyan egyszerű és kiforratlan szinten mozogtak, hogy bizonyos kérdésekben még a jobbikkal is szimpatizáltam.
Ekkor még nem tudtam, hogy létezik alternatíva az idősebbek szaván és a tágabb környezet világlátásán kívül. Nem tudtam azt sem, hogy én magam is egy olyan csoporthoz tartozom, amit ők megvetnek, korlátoznának, és bizonyos – egyébként természetes – cselekedetekért börtönbe küldenének.
Középiskolába Kecskeméten jártam. Az iskola deklaráltan konzervatív világnézetű volt, ami persze nem meglepő egy egyházi intézménytől. Itt kezdtem el komolyabban megkérdőjelezni a fölém tornyosuló hatalmat és annak egyes intézkedéseit. Eleinte az nem tetszett, hogy szigorú a kollégium, majd magamban – és néha hangosan is – vitába szálltam a hitoktatókkal, a kollégiumi nevelőtanáraimmal, a vezetőséggel, a politikával, a kormánnyal és magával a társadalommal is. Ekkor éltem lázadó kamaszkoromat, és ekkor kezdtem el elfogadni és elfogadtatni magamat is. Elkezdtem megkérdőjelezni az egyes jelenségekhez való általános hozzáállást, ez pedig szükségszerűen a saját hozzáállásom megkérdőjelezését is maga után vonta.
A Mathias Corvinus Collegium középiskolás programjának (KP) tagjaként minden héten izgalmas, bár akkor még sokszor nehéznek tűnő olvasmányokat kaptam, és havonta egyszer Budapesten a többi KP-s diákkal is találkoztam. Előadásokat hallgattunk, vitáztunk, és projektmunkát végeztünk. Az itteni tapasztalataim és a KP-s közeg (javarészt) intellektuális légköre is segített abban, hogy egyre több sarkot lássak ott, ahol igazából egy sincsen.
A két évem Olaszországban és bő fél évem Thaiföldön pedig radikálisan új távlatokat nyitott előttem – ezekről már írtam az előző bejegyzésben.
Én az Életben lettem liberális. Rengeteg ember között járva, velük együtt élve, rájuk figyelve, az örömeiket és problémáikat át- és megélve tapasztaltam, hogy értelmes társadalmi berendezkedést csak a kölcsönös tiszteletre és elismerésre lehet építeni.
Ezért gondolom úgy, hogy az emberi méltóság védelme abszolút és kizárólagos. Irtózom mindenféle diszkriminációtól, legyen annak bármilyen tulajdonság is az alapja. Az embert önmagában kell értékelni, nem pedig egyes csoportokhoz való tartozása (vagy nem tartozása) alapján. Minden ember egyenlő, és az egyenlőség garantálásán az államnak minden tőle telhető eszközzel dolgoznia kell.
Az egyenlőség azt jelenti, hogy mindenki előtt nyitva kell, hogy legyen az út az egyéni boldogulás felé. Akkor nem egyenlőek egy társadalom tagjai, ha egyes állampolgárok bármilyen tulajdonságuk miatt kevesebbet érnek, vagy nehezebben boldogulnak, mint a többiek. Az egyenlőség nem a tehetősebbek vagy a tehetségesek letörését jelenti, hanem az önhibájukon kívül kedvezőtlenebb helyzetben lévők elismerését és támogatását.
Ugyanakkor azt is hiszem, hogy nem csak az egyéni, hanem a kollektív jogokat is maradéktalanul garantálni kell azoknak, akiknek ez fontos. Ezért támogatom Magyarországon a kisegyházakat, az ország határain túl pedig az ottani magyarok autonómiáját.
Az emberek nagy része úgy érzi, hogy egyéniségét valamilyen közösséghez tartozva tudja a legjobban megélni. A társadalom egyik legalapvetőbb csoportja a család, aminek szerintem nem lehet (biológiai vagy társadalmi) nemre korlátozott fogalmat alkotni – alkotmányban pedig főleg nem. A családnak kizárólag a szeretetre és a kölcsönös tiszteletre kell épülnie, ezek pedig nemtől független értékek.
Más közösségek létjogosultságát és önkifejezéshez való jogát is elismerem és támogatom. Ezek közé tartoznak az egyházak, amelyeknek állami szelekcióját és önkényes támogatását nem tartom helyesnek. A lelkiismereti szabadsággal összeférhetetlen, hogy egyes vallások követői az állam szemében többet érnek, mint más vallásoké. Az államnak az egyházaktól szigorúan elválasztva kell működnie. Őrködnie kell az egyházakat is megillető alkotmányos garanciák és az egyházak törvényes működése felett, de ennél többet nem tehet.
Vannak csoportok, amik a társadalomra károsak. Úgy gondolom, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága csak addig illethet meg mindenkit, ameddig azzal más jogait ténylegesen nem veszélyezteti. Ezért támogatom a gyűlöletbeszéd és a diszkrimináció elleni állami fellépést, ezeknek a káros jelenségeknek a törvények általi szankcionálását.
Hiszek a társadalmi szolidaritásban. Abban, hogy az együtt élő emberek – függetlenül az együttélés földrajzi keretétől – felelősséggel tartoznak egymásért. Ez a felelősség sokféle lehet, kezdve az adótól az elesettek mellett való (bármiféle) kiállásért.
Liberálisnak lenni számomra nem azt jelenti, hogy elfogadok mindent és mindenkit. Nem attól vagyok liberális, hogy minden, az enyémtől különböző nézetet integrálok, hanem attól, hogy nyitott vagyok a tőlem különböző emberekre, dolgokra és jelenségekre, megpróbálom azokat megérteni, és nekik a lehető legszabadabb teret biztosítani.
Nem fogadom el az indokolatlan intoleranciát, nyilvánuljon meg az bárki ellen is. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a tolerancia sem határtalan. Próbálok nem címkézni, de ez nem azt jelenti, hogy ha kell és indokolt, ne nevezném nevén a dolgokat.
Úgy gondolom – és az előző hat végigblogolt év tapasztalata megerősít ebben –, hogy aki ma Magyarországon deklaráltan liberális, az kevés helyen kereshet megértést. Én mégis megpróbálom, és remélem, lesznek, akik nem egy megkésett SZDSZ-huszárt, hanem az értékközpontú embert látják majd az írásaim mögött.
ez volt a harmadik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com
