A vizsgaidőszak és a munka sokszor igen terhes szimbiózisa alatt születik a blog második bejegyzése, amit két idézettel indítanék.
>„Jól élünk itt, úgyhogy nem mennék másik országba, inkább keresem a hasonszőrű embereket. Az pedig csak sztereotípia, hogy máshol jobb lenne az élet” – von mérleget Dalma, majd hozzáteszi: „Szeretném úgy látni ezt az országot, ahogy Colin látja. Szeretném objektív szemmel, kívülről nézni az egészet, mert benne lenni sokkal rosszabb.”< (hvg.hu)
“We must all face the choice between what is right and what is easy.” (Albus Dumbledore in Harry Potter and the Goblet of Fire)
2009 és 2011 között Olaszországban éltem a UWC Adriatic egyik magyar ösztöndíjasaként. Az iskolában 80-85 különböző országból érkezett diákkal éltünk és tanultunk együtt. A különböző hátterek pedig ennek többszörösen hatványozott száma volt. Együtt élt - nem mindig teljes békében, de legalább egymásra nyitottan - zsidó és palesztin, magyar és román, néger és fehér, heteroszexuális és LMBTQ-személy, liberális és konzervatív.
Olaszország után Thaiföldön éltem nem egészen nyolc hónapot, ahol egy nyomortelepen önkénteskedtem. A nyomor és a szegénység sokszorosan embertörő erővel bír, mégis voltak olyan gyerekek és felnőttek a Mercy Centre-ben, akik szembeszálltak ezzel az erővel. Rendkívül inspiráló volt Fr. Joe, az amerikai katolikus pap, aki kompromisszumot nem ismerve küzdött a szegénység minden formája ellen.
Ezek után visszatérni Magyarországra nehéz volt. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy egy nemzetközi érettségivel a zsebemben nem egy jobb brit egyetemen folytatom, hanem az ELTE jogi karán. Egyfajta küldetéstudat dolgozott bennem. Szerettem volna segíteni, jobbá tenni az országot, ahonnan indultam. Úgy gondoltam, hogy Magyarországon a progresszív gondolatok és cselekedetek hatalmas teret tudnának hasítani maguknak.
A visszatérés és az egyetem kezdete után viszont borzalmasan éreztem magam. Három évig inspiráló, sokszor valóban fantasztikus emberek vettek körül. Innen "visszasüllyedni" a magyar közegbe nem volt felemelő érzés. Rám zúdult minden, ami ebben az országban, ebben a társadalomban rossz, és amitől három évig szerencsésen távol tudtam magamat tartani.
Zavart, és a mai napig zavar az emberek bezárkózottsága. A mindannapok sikertelenségei megkeserítik az ország lakosait, és ez a keserűség vírusként terjed emberről emberre. Senki sem gondolja úgy, hogy bármi is az ő hibája lenne, általános a bajok forrásának távoli, sokszor ködös lokalizációja. Mindenki másra mutogat, és nem bír, nem akar vagy nem tud magával szembenézni.
Az ország tele van frusztrációval, ami egyrészt fakad az egyéni létek vélt vagy valós kilátástalanságából, a folytonos lemaradottság-érzésből és abból, hogy sokaknak még mindig könnyebb a posztszocialista mocsárban sajnálni magukat és fröcskölni mindenkire, aki más.
A másság megértése és tisztelete rendkívül gyenge. Gonosz és elnyomó az, aki sikeres, naiv aki hisz bármiben, ami nem összeesküvés-elmélet, nemzetellenes, aki baloldali és fasiszta, aki jobboldali. Aki zsidó, az szükségképpen világuralomra tör, aki cigány, az csak tolvaj lehet, aki pedig meleg, az deviáns és pedofil.
Sokszor éreztem úgy, hogy rossz döntés volt visszajönni. Menekülni akartam, újra kiszakadni a lehúzó, az egyszerűséget és a nyers hatalmat ünneplő közegből. Idővel persze rájöttem, hogy Magyarországnak is vannak szépségei, vannak még, akik nem csak bólogatni tudnak, akik még nyitottak arra, ami eltérő a saját kis világuktól. Az ország vezetésének általános iránya mégis egyre kétségbeejtőbb, és nem látszik olyan erő, ami ennek gátat tudna szabi. Ezért is kiemelten fontos, hogy legyenek emberek, akik elmondják azt, ami zavarja őket. Extrán jó, ha mindenzt felesleges nácizás, komcsizás vagy diktatúrázás nélkül tudják tenni.
Ma már úgy gondolom, nem volt rossz döntés visszajönni. Lehet és kell - talán jobban, mint valaha - tenni Magyarországért. Nem azért, mert magyar vagyok. Egy másik helyen egyszer ezt írtam: "Én embernek születtem, mint mindenki más, és a célom az, hogy Ember legyek az emberek között." Mivel mégis ebben az országban éltem le az életem első 18 évét, ezt a társadalmat értem a legjobban, és ez az az entitás, amit magamtól eltaszítani, megtagadni soha nem tudok. Itt kell boldogulnom, itt kell teret találnom annak, amit helyesnek gondolok.
Baj van a fejekben, de hogy ennek a bajnak mi az oka, az összetetten kérdéses. Remélem, a Konzervnyitó következő írásaiban egy kicsit közelebb tudunk majd kerülni a forráshoz. Elvégre nomen est omen.
ez volt a második bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com
