Nem arról fog szólni ez a bejegyzés, hogy jól kezeli-e az ELTE a gólyatábori események nyomán kialakult helyzetet, vagy hogy milyenek pontosan ezek a gólyatáborok, vagy hogy mennyire hatékonyak és fenntarthatóak az uram-bátyám viszonyokra épülő hallgatói önkormányzatok. Ez a bejegyzés a tiszteletről fog szólni, amit egymás iránt megint nem sikerül tanúsítani.
A társadalom, úgy látszik, még mindig nem tudta levetkőzni a régi patriarchális beidegződéseit, ha a nők sérelmére elkövetett erőszakról van szó. A legszomorúbb az egészben talán az, hogy maguk a nők is elfogadhatónak tartják az erőszaktevőt felmentő, vagy a tettét relativizáló tételeket. Persze nem új jelenség, hogy a sérülékenyebb csoporthoz tartozó áldozat nem kapja meg az őt emberi mivoltából és a csoporthoz tartozásából fakadóan megillető tiszteletet, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene újra és újra leírni és elmondani, hogy ez elfogadhatatlan.
„Biztos ő is benne volt.” – hallottam egy negyvenes férfitól. „Ehhez két ember kell.”- tette hozzá, a körülöttünk ülők meg vagy helyeseltek, vagy nem szóltak semmit. Mintha nem lett volna benne a hírekben, hogy nem csak szexuális, hanem más fizikai erőszak is történt, sőt, a gólyatábor szervezői tudtak arról, hogy az erőszaktevővel nem lenne szabad együtt dolgozni. A felelősséget rögtön az áldozatra hárították, vagy legalábbis megosztották a nő és a férfi között. Mintha a nő csak egy ellentmondásos lény lenne, akinek a tettei a férfi vágyainak függvényében értelmeződhetnének.
„Ha leitta magát előtte, akkor nem is igazi erőszak.”- mondta megint más, egy kortársam. Ezzel sem tudok egyetérteni. Az index feltárta, milyen speciális módszerrel itatták le a gólyákat, és ütöttek ki olyanokat is, akik oda akartak figyelni arra, mennyit isznak. De tegyük fel, hogy a lány tényleg saját hibájából itta seggrészegre magát. Ez semmit sem jelent. Akkor sem lenne feljogosítva a nemi erőszakra senki, ha az utca tele lenne önmagukat felkínáló részeg emberekkel, akik meztelenül fetrengenek a földön.
Erős a gyanúm továbbá, hogy ez a tétel csak addig állja meg a helyét sokak fejében, amíg nőkről van szó. Ha egy férfit erőszakolna meg egy másik férfi – az ismerősi körömben hallottam hasonlóról -, akkor az áldozat valós áldozat lenne, nem pedig a történteket saját maga előidéző nyavajgó. Akkor nem mondaná senki (és nem is mondta), hogy biztos ő is benne volt, ehhez két ember kell, és hogy nem is volt igazi erőszak.
A felelősség áthárítása vagy megosztása, a probléma érzékelésére és a szolidaritásra való képesség az erőszak, az elnyomás elfogadásának kultúráját termeli ki, ami egyértelműen megmutatkozott az ELTE ÁJK (a saját karom) gólyatáborában. Az induló, amit a gólyáknak tanítanak és velük énekeltetnek (a csoportpszichológia miatt talán nem indokolatlan, hogy ezt kényszernek nevezzük) azon túl, hogy sértő, szexista és homofób, ugyanazt az érzéketlenséget tükrözi, amiről fentebb már írtam. Ez megalapoz annak a mentalitásnak, ami elfogadhatónak, de legalábbis relativizálhatónak tartja a nemi erőszakot. Fenntartja a kóros társadalmi beidegződést, mely szerint a gyengébb, a kiszolgáltatottabb sérelmére elkövetett bűn nem (súlyos) bűn.
Sokan igazságtalannak és aránytalannak tartják az ELTE mostani retorzióit – ha konzekvensek lennének, most is mondhatnák, hogy „ehhez két fél kellett”, vagy hogy „ha így viselkedtek előtte, ez nem is igazi retorzió”.
A valós probléma nem az, hogy mi történt pontosan a gólyatáborokban, vagy hogy mit tesz most az ELTE vezetősége. Ezek is súlyos kérdések, de csak részei a nagy egésznek.
Az igazi probléma a társadalom nagy részét a mai napig jellemző patriarchális, érzéketlen gondolkodás, amiben az áldozatot az előítéleteik alapján részessé teszik. Az erőszak (a fizikai ugyanúgy, mint a mentális) ettől erőszak marad, súlya, gusztustalansága nem csökken, csak társadalmi legitimitást nyer, ezzel pedig ellehetetleníti a témáról való méltányos konszenzus kialakulását.
ez volt a tizenkettedik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com
