Alföldi Róbert homoszexuális darabot rendez, Lakner Zoltán coming outol, és nyakunkon a szivárványmenet. A Heti Válasz munkatársának őszinte vallomása a maguk neméhez vonzódók ügyében.
Igaza van a Heti Válasznak, a Budapest Pride rendezvénysorozatának közeledtével ismét felerősödtek az LMBTQ-közösségről ilyen vagy olyan véleményt alkotni szándékozó hangok. Mint minden évben, idén is úgy gondolom, hogy párbeszédbe van szükség, sztereotípiák eloszlatására és a kettős mérce feloldására. Ezért ez a bejegyzés pontról pontra válaszol Szőnyi Szilárdnak, a Heti Válasz munkatárásnak írására.
1. Vallását gyakorló, 18 éve szentségi házasságban élő keresztény ember, négy gyermek édesapja vagyok. Halmozottan hátrányos kisebbségiként véleményemet kéretik különös súllyal figyelembe venni – annál is inkább, mivel homoszexuális polgártársaim nyugdíját valószínűleg a gyermekeim adóbefizetései fogják fedezni.
Előrebocsátom: lesz egyetértés Szőnyi Szilárd és Szekeres Zsolt között, de a felütés nem éppen ezt vetíti előre. A keresztény vallást aktívan gyakorlók Magyarországon ma valóban számszerű kisebbségben vannak, de nem lehet összehasonlítani őket más kisebbségek tagjaival. Az is igaz, hogy a kettőnél több gyermeket vállalók is kisebbségben vannak, de még ezen kisebbségi státuszok halmaza sem alapozza meg a hátrányos, pláne nem a halmozottan hátrányos helyzetet. Nem olyan kormánya van Magyarországnak 2010 óta, amelyik szavak és tettek szintjén védi a „hagyományos” családot, a férfi-nő-gyerekek modellt? Az Alkotmány és az Alaptörvény szintén kimondta a család védelmét, és rengeteg kedvezmény illeti azt, aki a „hagyományos” modellben alapít családot. A nyugdíjkérdés teljesen irreleváns, hiszen ezzel az erővel mondhatnám én is, hogy Semjén Zsoltnak kisebb létjogosultsága van véleményét kifejteni, mint nekem, mert nyugdíját én fizetem. A véleménynyilvánítás szabadsága és a nyugdíj között (szerencsére) semmiféle összefüggés vagy ok-okozati kapcsolat nincsen.
2. Hitvalló római katolikusként a homoszexualitást Isten és ember elleni véteknek kell tartanom – és, teoretice, annak is tartom. Ehhez képest amikor szűk körben vagy nyilvánosan állást foglalok az ügyben, messzemenő tolerancia jellemez: nemhogy nem olvasok senkinek a fejére semmiféle bűnt, hanem empatikus vagyok a saját nemükhöz vonzódó embertársaim iránt, sőt támogatom például a regisztrált élettársi kapcsolatot (a házasodást nem). A jelen helyzetet tehát úgy élem meg, hogy nekem az elveimből jóval többet kell feladnom, mint a homoszexuális aktivistáknak.
Hitvalló római katolikusként nem kell bűnnek tartani a homoszexualitást. Maga a katolikus dogma sem magát a hajlamot tartja bűnnek, hanem a cselekedetet. A katolikus mainstream talán nem támogatja a homoszexualitást, de nem egy olyan katolikus hívő és pap van, akik máshogyan értelmezik a Szodoma-sztorit, és a jézusi korlátlan szeretetet. Nem kötelez tehát semmire sem a katolikus lét, az azon belül választott irányzat viszont önálló döntés, így nem tehető egyenlőségjel a hit és a homoszexualitás bűnként kezelése közé.
Az egymás felé való nyitottság a demokratikus társadalmak egyik alapja, így becsülendő, hogy a szerző a katolikus egyház egyik, a homoszexualitás ügyében konzervatív álláspontot képviselő irányzathoz tartozása ellenére is elismeri a bejegyzett élettársi kapcsolat (bét) jogosultságát.
Lehetne vitatkozni azon, hogy ki ad fel többet az elveiből. Úgy gondolom, hogy feladni a boldogság és a szeretet egyenlő elismeréséhez való jogot összemérhető a hittételek háttérbe szorításával. Míg a mainstream hívőknek a homoszexualitásról alkotott képük és véleményük mások életét és másnak nem ártó boldogságát befolyásolja, a homoszexuálisoknak a hívőkről alkotott képe a hit megélése szempontjából irreleváns, azt erősen nem befolyásolja, és nem alkalmas a hit szabad megélésének korlátozására. Átgondolandó tehát, hogy ki ad fel többet. Mint ahogyan az is, hogy a homoszexuális aktivista nem egyenlő a homoszexualitás jelenségével, mint ahogyan ez elfelejtődni látszik a későbbi pontokban.
3. Életemben kétszer laktam homoszexuális ember házában. A belfasti és barcelonai találkozás máig jó emlék: vendéglátóim végtelenül korrekt emberek voltak, hajlamaikat nem tették úton-útfélen közszemle tárgyává, mi több, identitásukat nem kizárólag nemi hovatartozásuk határozta meg (ahogy az enyémet sem), így különbözőségünk nem vert éket jó kapcsolatunk közé.
Ismét tiszteletre méltó hozzáállás, ami mindenképpen elősegíti egymás megértését és a párbeszédet. Ettől függetlenül azonban felmerül a kérdés, hogy mit jelent a hajlamok közszemle tárgyává való tétele? Egy csók az utcán? Sétálás köztéren kéz a kézben? Ha a szerző ezeket érti alatta, akkor ez sajnos a „négy fal” téves tézise, ami kimondatlanul is egyenlőséget tesz a szexuális aktus és az érzelmek mást nem sértő szabad kifejezése közé, valamint kettős mércét alkalmaz a megnevezett hajlamok heteroszexuálisok és homoszexuálisok által való megjelenítésének megítélésénél. Remélem, nem erről van szó.
Természetesen tény és elismerendő, hogy az emberek identitását nem kizárólag nemi hovatartozásuk határozza meg, de ez nem kapcsolódik a homoszexualitás témájához. Vagy talán a homoszexuálisok más nemet alkotnak? Én tökéletesen férfinak érzem magamat, így nemem megegyezik a szerzőével.
4. Ezzel együtt általában a homoszexualitást természetellenesnek tartom, a rózsaszín tangás szivárványmenetek pedig – hogy szalonképesen fogalmazzak – kifejezetten taszítanak. Legalább annyira, mint a nemiséget ugyancsak ordenáré módon utcára vivő heteroszexuális Love és egyéb parádék.
Ezek szerint nincsen kettős mérce, respect. De a homoszexualitást természetellenesnek tartani egy meghaladott gondolat. A természetben a homoszexualitás minimum 500 fajnál megfigyelhető jelenség, míg a homofóbia csak egynél. Melyik természetellenes tehát?
A különböző stílusok megítélése persze ízléstől függ, ezért nem ítélhető el senki sem. Más kérdés az, amikor valaki önkéntes vakságba száműzi magát, és nem vesz figyelembe több ezer nem rózsaszín tangás felvonulót csak azért, mert évekkel ezelőtt volt egy ember, aki rózsaszín tangával (és igen, rózsaszín Bibliával) vonult fel.
5. Azon apatársaimtól, akik szerint „Conchita Wurst” fellépésében és küllemében nincs semmi kivetnivaló, megkérdezném, szeretnék-e, hogy az ő fiuk egyszer így nézzen ki.
És ha a válasz igen? Vannak apák, akik számára fontosabb a gyermekük lelki egészsége, az a lehetősége, hogy megélhesse önmagát, mint az, hogy mit gondol róluk a társadalom, vagy hogy beilleszthetőek-e a konvencionális skatulyákba. Lehet kinézetről vitatkozni, de az Eurovízió osztrák nyertese nem a megjelenésével oszt meg a leginkább. Kit bántott Conchita Wurst? Szerintem senkit sem. Akkor miért kell bántani őt?
6. A homofóbia elleni kampányokkal úgy vagyok, mint a rasszizmus elleni harccal: minél inkább küzdenek ellene a tolerancia önjelölt apostolai, annál inkább terjed. Mármost nem erre mondják, hogy a saját farkába harap a kígyó?
Miért önjelölt mindenki, aki hirdeti a toleranciát? Ideje lenne megvizsgálni azokat a konzervatív körökben elterjedt téziseket, miszerint mindenki, aki a nekik nem feltétlenül vagy nem teljes mértékben tetsző elveket hirdet, „önjelölt apostol”. Ezen logika mentén haladva maga a szerző is az lehetne.
Milyen felméréssel lehet alátámasztani ezt a tételt?
Mindenesetre érdemes megvizsgálni, milyen hatással volt a fekete rabszolgák felszabadítása, a szegregáció eltörlése, a munkahelyi diszkrimináció tilalma vagy a gyűlöletbeszéd kriminalizálása a kisebbségi csoportokra, a többséggel való jog előtti egyenlőségükre, a mindennapi életükre. Mintha fekete elnöke lenne az Amerikai Egyesült Államoknak. Hol lenne ő az „önjelölt apostolok” nélkül?
A hatos pont lényegét egy régi mandineres komment foglalja össze a leginkább, mely szerint az uralkodó osztály álláspontját hallhattuk.
7. Az Őrült nők ketrece című film Madárfészek című 1996-os amerikai remake-jét láttam, jól szórakoztam rajta, és eszembe sem jutott fennakadni a homoszexuális tematikán. Most, hogy a darabot Alföldi Róbert „a buzilobbizó” Kerényi Imrének ajánlva, ideológiai alapon, az LMBTQ-kampány jegyében rendezi meg az egyik budapesti színházban, hajlamos vagyok egyetérteni a Kormánybiztos Úr állításának tartalmával. A jó ügyet hazavágó stílusától ellenben továbbra is kiver a víz.
Kerényi képviselné a jó ügyet? Mivel nem láttam sem az 1996-os remake-et, sem pedig Alföldi rendezését, nem tudok véleményt nyilvánítani egyikről sem. De ha csak azért minősül propagandának valami, mert meleg rendező erőteljes meleg szálat jelenít meg, akkor ott szerintem baj van.
8. A minap – egyébként elismerésre méltó módon – coming outoló Lakner Zoltánnak és mindazoknak a véleménye, akik szerint a jobboldal homofóbiája miatt kell kampányokat szervezni, onnantól fog érdekelni, ha ugyanakkora vehemenciával határolódnak el a homoszexualitást a katolikusokat megszégyenítő harciassággal elítélő Hit Gyülekezetétől és az ugyancsak Németh Sándorék csatornájaként működő ATV-től.
A nyolcas pont a magyarországi LMBTQ-közösséget ért sérelmek, az általunk az elmúlt években tapasztalt negatív fejlemények sorát a magyar politika dzsungelharcos szintjére akarja butítani és jelentékteleníteni. A szerzőt csak akkor fogja érdekelni a homofóbia elleni fellépés, ha a fellépők elhatárolódnak a neki nem tetsző gyülekezettől és csatornától? Ez relativizálja az egyenlőség elvét, keresztény emberhez pedig egyébként sem méltó, hogy neki tetsző világi dolgokhoz kösse az emberi méltóság védelmét.
A jobboldal az elmúlt években sokszor bizonyította, hogy bizony alkalmaként bőven kvalifál a homofób jelzőre. Semjén Zsolt, Bayer Zsolt, Kerényi Imre, Rónaszékiné Keresztes Monika és sok más kormánypárti politikus vagy megmondóember sokszor és sok módon tettek sértő, becsmérlő kijelentéseket, amiket diszkriminatív cselekedetek követtek. A homofóbia az homofóbia, függetlenül attól, hogy melyik politikai oldalon jelenik meg.
Örülök viszont annak, hogy egyetértünk Lakner Zoltán cselekedetének megítélésében.
9. Kifejezetten rossz néven veszem, hogy ha a Heti Válasz A tolerancia diktatúrája címmel azt kéri számon, a homoszexuális aktivisták – ahelyett, hogy csak a saját érdekeik elismeréséért küzdenének – milyen alapon korlátozzák a többség jogait, a fél ország nekünk esik. Ha viszont a Hit Gyülekezetének Hetek című lapja ír szakmányban ugyanerről, az smafu.
Szerintem nem túl elegáns megmondani másoknak, hogy hogyan védjék az érdekeiket. Tény, hogy a kettős mérce nem elfogadható, de vizsgáljunk meg pár körülményt. A Heti Válasz és a Hetek összemérhetetlenek egymással. Míg az előbbi a magyar sajtó egyik meghatározó véleményformálója, a Hetek egy marginálisabb lap – én személy szerint nem is halottam még róla, bár lehet, hogy ez inkább az én tájékozatlanságom.
A Heti Válasz címlapon hozott (azóta minimum még egyszer) egy demagóg, csúsztatásokat sem nélkülöző állítást, amit egy hasonló minőségű cikk követett. Ezt nem lehet úgy menteni, hogy a szerző a Hetekre mutogat. Ugyanúgy, ahogy a földmutyit nem menti fel Sukoró, a Hetek írása nem mentség a Heti Válaszéra.
10. Álmélkodva állok azon diszkrimináció előtt, hogy Angliában betiltják azoknak a szervezeteknek a hirdetését, amelyek szerint van kiút a homoszexualitásból, Svédországban börtön fenyeget, ha valaki a homoszexualitás ellen felszólal, Dániában pedig kötelezik az evangélikus egyházat, hogy – hitelvei ellenére – adjon össze egynemű párokat. És minderre nem szakad le az ég.
Szintén egy régi mandineres komment szerint a keresztények számára azt jelenti a diszkriminációt, hogy ők nem diszkriminálhatnak tovább szabadon. És nem, erre nem szakad le az ég. A homoszexualitásból egyébként nincs kiút, az ilyen szervezetek nem egy és nem két ember anyagi, szellemi és erkölcsi romlását, sőt halálát is okozták már. Tőlük megvédeni az állampolgárokat állami kötelességként is definiálható.
11. A homoszexuálisok az utóbbi évtizedekben okkal követelték, hogy ne zárják börtönbe őket, ne gúnyolódjanak rajtuk megalázó módon, és bizonyos jogokat ők is élvezhessenek. Most viszont radikális képviselőik beleesnek ugyanabba a hibába, ami ellen korábban felléptek: ellentmondást nem tűrő módon akarják korlátozni mások jogait. Például az enyémet, hogy ezekről a kérdésekről a legszélesebb nyilvánosság előtt, a megbélyegzés kockázata nélkül őszintén beszélhessek.
Örülök neki, hogy a szerző úgy gondolja, okkal követeltek bizonyos dolgokat a homoszexuálisok. Nem gondolom azonban, hogy mások jogainak korlátozása lenne az, ha rámutatunk valamire, amit kirekesztőnek, homofóbnak vagy sértőnek gondolunk. A véleménynyilvánítás szabadsága nem csak a mi véleményünket osztókat védi.
Az LMBTQ-közösség érdekei és igényei nem ott érnek véget, hogy végre ne legyünk rosszindulatú mulatság tárgya. Nem megtűrést, hanem elismerést kérünk, hiszen emberi mivoltunk végett ez jár nekünk. Nem több, de nem is kevesebb.
Az indokolatlan és rosszindulatú, sokszor csúsztatáson és téves előítéleten alapuló vélemények elleni felszólalás nem mások jogainak korlátozása. Nem tudok róla, hogy tervbe vette volna bármilyen, az LMBTQ-közösségel szimpatizáló csoport vagy párt, hogy betiltaná bizonyos vélemények hangoztatását. Erre mostanában egyébként leginkább a magát kereszténynek valló erők tesznek nem gyenge próbálkozásokat.
ez volt az ötödik bejegyzés I zsoltszekeres.91@gmail.com
